Amerikai Magyar Rádió Ujság, 1947 (7. évfolyam, 1-11. szám)

1947-01-01 / 1. szám

R pmemkoi rhpgvph ADIO­ U­J­S Im HunGARian radio news VOL. VII. ÉVFOLYAM — NO. 1. SZAM NEW YORK, N. Y., JANUARY, 1947 László Dlenes Perth Aaboy Herald 237 ^adison Ave Perth Amboy, N.j. EGYES SZAM ÁRA 20 CENT D­ATTA kezdjük el az öregek forradalmát Irta: GÁSPÁR GÉZA Lengyel Menyhért írja egyik friss fogása cikkében, hogyan kezdte az művészetét a régi, olvasás lepedő alakú Egyetértés hasábjain. Tekintve, hogy édesapám az Egyetértés nyomdásza volt, sőt amennyire hiányo­san tudom, “metrompása’ lehetett, egyszerűen azzal dicsekedhetem, hogy a régi időknek ebből a nagy újság­jából tanultam az ábécét. Megírtam már valahol, hogy a sajtóval nekem an­­­nyiból is organikus közöm van, hogy kétéves korom­ban belemásztam egy nyom­dagépbe és viszont ennek kerekei egészen mészárosi alapon hasítottak léket a koponyámon. Ugyancsak or­ganikus közöm van a betű­höz, mert testi értelemben felszedtem őket, ráültem a még nedves ujságlepedőre és tele maszatoltam magam velők. A drága nemes Ignotus írásai, Ady Endre versei, Kiss József “A Hét”-je és Vészi József "Budapesti Naplója” szintén hozzátar­­­toznak, nevel­tetéseikhez és az első könyv, amit életem­ben sajátomnak mondhat­tam. A magyarok őstörténe­te, azon különös égési seb következtében, amit a köté­sén szenvedett nagyapám, a könyvkereskedő ajándékából került birtokomba, az öreg Vámbéry Ármin halhatatlan ‘‘India meséi”-vel együtt. Mindezeken keresztül let­tünk rabjaivá annak a kü­lönös pesti kultúrának, ami­nek “olvasottság” a neve. Adassék azonban itt most tudtára mindazoknak, akik akár az Egyetértés, akár a Nyugat, akár Az Est műhe­lyeinek és levegőjének lelki­­ gyermekeiként az életet nyugodtan, vagy nyugtala­nul szemlélgetni óhajtják, hogy az igazi életbölcsesség megszer­zéséhez a könyvek­ből szedett okosság vajmi kevés igazi alapot nyújt, legfeljebb csak egy rugal­mas, ingadozó, könnyed ál­talánosító képességet, ami által úgy nagyjában az élet várható esélyeit ki lehet kö­vetkeztetni ugyan, de az élet dolgaiban mélyen és gyökeresen állást foglalni vajmi kevéssé lehet. Hadd általánosítsak egy kicsit én is s mondjam meg, hogy az úgynevezett művel­tek és olvasottak társadal­ma csakis azon alapon ké­pes a felszínen és látszat szerint vezető helyen, elől haladni a haladás iramában, hogy alul és a mélységben, ott van a gyökér­, a lényeg, az embernek testi-lelki mi­volta körüli józan átlátás, az egyszerű embernek gon­dolata önmagáról és a vi­lágról . . . Minden vezető ré­­­­tegnek igazi értékét csak az adja, ahogyan az életet iga­zában és könyvek nélkül, vagy azok ellenére is, tudni és érezni akarja. Krisztust csak­ a keresz­ténység első évtizedeiben fe­dezték fel és tárgyalták, mint gondolkodót. Azután jöttek a dogmák, a hittéte­lek és azok a misztikus szer­tartások, amiken keresztül a vallás jutott még el legto­vább abban, hogy az ember titkának misztériumát meg­közelítse és magával az em­berrel is megéreztesse azt. Így hát az alapvető dolgo­kon azóta sem igen gondol­­­kodtunk, mert írástudóink és olvasni tudóink, csak két­­ dolgon élednek: (1.) azon,­­ amit az egyszerű nép gon­dol. És (2.) azon, amit efe­ Jől a másik írástudó, a te­kintély gondol ... . E*, hogy valaki önmagá­ban felébressze a népet, az egyszerű embert, az emberi lét legmélyebb titkának­ szekrényét, erre bizony nem igen akad vállalkozó és ha akad is, maga a társadalom, sőt talán éppen a mai írás­tudók gárdája fogja kikü­szöbölni, mint valami kü­­­löncöt, félbolondot. * * * így jutunk tehát mostan oda, hogy szépen lassan kez­dünk megöregedni mi, láza­dó fiatalok is, akik valaha úgy hittük: miénk az uj ut, az uj élet, az uj igazság . . . Hittük és hirdettük ezt a la­pok, újságok, a költők és gondolkodó fiatal titánok körül . . . S most itt állunk öregen, kissé kesernyésen, de sok-sok tapasztalattal, amit önmagunk szereztünk és mi magunk fizettünk meg érte. Akik visszamaradtak, de­rék, kedves öregurak kezde­nek lenni, tele visszaemléke­zésekkel, a régi szép élet édes emlékeivel és azzal az ízes, aszuborra emlékeztető pompás magyarsággal, amit csak régi évjáratú emberek­től a boldog múlt króniká­­­saitól várhatunk. Itt vannak most az egy­kori berzenkedő fiatalok, az egész világot megjárt nagy nevek, a magyar betű mes­terei és művészei s vala­mennyinek egyformán dere­­sedik a haja, egyként kezdi ki őket az öregség foga s egyazon módon édesiti el szájuk szélét az az uj gyer­­mekies öröm, hogy vissza­emlékezhetnek. * * * Emlékezzünk! Igen, emlé­kezzünk! De valami értel­met és célt is kell adni ezek­nek az emlékeknek . . . Ta­lán mégse illik, hogy ugyan­olyan öregek legyünk, mint a régi emberek voltak, akik nappal zsémbeskedve, este pipaszónál, mindig csak azo­kat a kapitulációs időket emlegették, amiket végig­szolgáltak. Hát csak ezért lenne az öregedésünk? Hát még abban sem eshet változás az emberi termé­szet körül, hogy az önma­gunk emberi természetét úgy tudjuk modulálni, hogy az­ más legyen a más öregek természeténél? Bocsássanak meg írótár­­saim, hogy ezt a kérdést fel­vetem , de . imi 'áj jp.zf- n­ w tennem, amikor még ifjan ’ lehetünk öregek, még cs­ik­kedzzük az alkonyatot és mindenekfelett, amig még munkaképesek vagyunk. Áruljunk el egyet és mást az olvasóknak azokból az él­ményekből, amiket nem könyvekből szereztünk és amiknek vignettája nem „ irodalom”, hanem élet, ter­mészet és emberi természet. Tegyünk egy nagy kísér­letet ifjan is öreg, vagy öre­gen is ifjú drága kollegák és mondjuk el a közönségnek, ami bölcs dolgokra az élet iskolája tanított és ami kö­vetkeztetésre a magunk fe­jétől és nem a betű etikett­jéből jöttünk reá . . . Leplezzük le a világot . . . Azt a világot, amelyik a be­tűkön kívül, betűktől füg­getlenül van és egészen más, mint amilyent a betűk vilá­gításában mutat . . . * * * megszokások és sablonok­­ zsákutcájában élünk és * írunk . . . Mondjuk el róluk véleményünket legalább most, amikor már úgy sem fenyeget a veszély, hogy nem választanak meg kép­viselőknek, ha az igazat szóljuk ... Itt van például, a nép, a közönség, a közös­ség, a sok mindenféle ezer­Az elmúlt napokban, me­gint csak a csodálatosan kristályos eszű Ignotus kezd­te el a sort, aki kezdett őszintén beszélni azokról, ■ akikről legtöbbet szoktunk hazudni: — a nőkről . . . S­­ mert mikorra már megöreg­szik az ember, nem igen van oka félni tőlük, hát itt vol­­­­na a helye megmondani ró­luk az igazat. De az igazi ■ igazat, amin nincsen ken­­­­­­dőzés. És itt volnának az élet ■ többi dolgai is, amik felől a fejű szörny, amikről mind kell legyen kendőzés nélküli mondanivalónk . . . S ki lehetne bátrabb, mint mi, kipróbált öreg fiuk . . .? Rajta tehát, mozgósít­sunk . . . Helyet az öregek­nek . . . Hogy megkezdhes­sük azt az egyetlen forra­dalmat, amiben bölcsesség van: az öregeket az osztrák letépte — amért­­ két karom a hazát meg­védte . . . így fizetett ér­te .. ” 1919-ben a budapesti Bo­ril Ornheumban egy hó­napig énekelte Papp Jancsi a “Turul madár” kezdetű nótámat. (Thurzó Nagy László zenéje.) Refrénje szállóige lett: “Lesz még ki­kelet . . . Kolozsvár felett...”? Orgonavirág nótáim: “Si­rassatok engem orgonavirá­gok” . . . “Mikor eszembe jutsz, mintha tavasz vol­na . . .” húsz kiadást értek meg. “28-as ember” Írói ál­név alatt négy évtizedig ír­tam humoros cikkeimet, könyveimet. Lapomat "Magyar Jövőt” 1944 már­­­cius utolsó napjaiban tiltot­ta be a Sztójay kormány, a német megszállás első heté­ben. Azóta sem támadt fel! Családomban én voltam a harmadik generáció a né­metek elleni örök harcban. Nagyapámat, aki református pap volt 1848-49 után bör­­tönözte be az abszolutizmus. Apám, aki 1869-ben Táncsics Mihállyal együtt szerkesz­tette az “Arany Trombita” munkáslapot, egy évet ült, mint államfogoly, felségsér­tésért Vácott. A Szálasi re­zsim kikiáltása napján 1944. október 15-én este engem is elfogott és elhurcolt a Ges­tapo és csak az Isten őrzött, hogy életben maradtam. Az 1944-es őszi felfordulásban tapolczai házam felégették, bútoraim széthordták. Leg­kisebb lányom budai lakása is így járt. Három szobájá­ból csak egy gyerekágy ma­­­­radt meg. Szétszórta a csa­ SASSY-CSABA nótaköltő levele a rádión széleskörű visszhangra talált December utolsó vasárnapján a WWRL rádióállo­más magyar óráján mély benyomást keltett Sassy­ Csaba magyar nótaköltő megható levele, mely széleskörű visszhangra talált a rádióhallgatóság soraiban. Miután a levél írója számtalan magyar dalnak népszerűségére hi­vatkozhat, azoknak forró hazaszeretettől pezsgő rímei­vel tett tanúbizonyságot igaz magyar voltáról, érdemes­nek tartjuk a rádió nyilvánossága után lapunk olvasói­val is megismertetni ezt a mai viszonyokra annyira jel­lemző írást, melynek minden sora szívén üti a szülőha­zájával szemben mélyen érző amerikai-magyart. íme a levél: [gen tisztelt Szerkesztő Ur­!] Negyvenhárom éves uj­ •­ságirói múlttal a hátam ■ mögött fordulok az Ön ma­gyar rádió-órájának nyilvá­nosságához. 1903-ban Lányi E­rnő ze­né­jére^ én írtam az akkor or­szágszerte híresé vált nótát, amikor minden magyar aj­kán szólt a dal, hogy: “Bus­a sógor, mert a Lajtán he­tek óta, áthallik a Kossuth nóta.” 1905- ellenállás 1906-ban, a nemzeti idején, Kossuth Ferenc lapjának, a “ Buda­pestének munkatársa vol­tam. Ott jelentek meg izzó halza szeretettől sütött ver­seim. 1906- ban írtam Rákóczi megtérését (Kacsóh Pong­rác zenéje). A magyar rá­dió minden hazafias alka­lommal ma is előadja. Ref­rénjét: “Hazámba 'Agyom, Duna - Tisza partja vár — Szebb ott az élet, szebben dalol a madár . . .” minde­nütt ismerik, ahol magyarok laknak. Én írtam 1914-ben, az el­ső világháború első katona­nótáját. (Kárpát Zoltán ze­néje): “Égbenyiló hegyek között, havas éjszakákon — Magyar baka szomorúan áll a szerb határon . . .” 41 hónapig voltam kint a harctéren s dalaimmal, ver­seimmel, tábori újságommal lelkesít­ettem ezredemet. 1918 őszén, az összeomlás után, az én nótám sírt első­nek végig az országon: — "Nincs már nekem puskám, az olasznak adtam — Ami­kor a harcot könnyezve fel­adtam — Katonagunyámat Fizessen elő a Rádió Újság­­ra magyarországi r­ok­onainak.­­­ A lap évi ára az óhazába 3 dollár.

Next