Amerikai Magyar Világ, 1968. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1968-03-24 / 12. szám
8. OLDAL AMERIKAI MAGYAR VILÁG Magyar volt-e Lincoln? Írta: HALÁSZ PÉTER Lincoln természetesen nem volt magyar, sietek gyorsan válaszolni a kérdésre. Az amerikai történelemnek ezt az egyik legnagyobb alakját azonban, akinek 159-ik születési évfordulóját nemrég ünnepelték Amerikában, különös körülmények most mégis összefüggésbe hozták az amerikai magyarsággal. A legnagyobb amerikai néger mazain, az EBONY, amely kiállításában, külsejében szakasztott mása a Life magazinnak, éppen az évforduló alkalmából élesen megtámadta Lincolnt. “A fehér felsőbbrendűség hirdetője volt-e Lincoln?” vetette fel a kérdést Lerone Bennett, a lap egyik vezető szerkesztője és terjedelmes cikkben igennel felelt rá. Erre a cikkre később a New York Times vasárnapi magazin mellékletében Herbert Mitgang, Lincoln-életrajzíró, másik cikkben válaszolt, nem is dühösen, nem is felháborodottan, csak szomorúan. Mitgang ezt az ironikus kérdést írta címként cikke fölé: “Lincoln is csak egy honkie volt tehát?” Ezen a ponton támadt összefüggés a Lincoln-kérdés és az amerikai magyarság között. A honkie szó természetesen igénnyel egy kis etimológiát. A múlt század végén, az e század elején Amerikába bevándorolt magyarokat a már ittlévők egy kis gúnnyal és fölénnyel “hunkie”nak nevezték. A hunkie szó a Hungarian-nak parányi csúfondárossággal való lerövidítése. Azért mondom, hogy “parányi”, mert nincs ok élesebb irónia feltételezésére, a bevándorolt magyarok, a hungarianok, vagy ha úgy tetszik “hunkie”-k legalább oly keményen, vagy még keményebben dolgoztak, mint a már ittlévők. Pittsburghacélgyáraiban, kohók mellett, bányák mélyén, a füstöt okádó ohioi gyárak fölé boruló baljósan szürke ég alatt. S azért beszélek a “már ittlévők”-ről s nem bennszülöttekről, mert nem az indiánok nevezték a magyarokat “hunkie”-nak, vagyis nem azok, akiké Amerika eredetileg volt, de csakis azok, akik “korábban jöttek”, mint a magyarok, vagyis “már itt voltak”, a különbség mindössze ennyi lehetett. Idők során a honkie megjelölést kiterjesztették a keleteurópai bevándorlókra, aki Európának abból a régiójából érkezett, az honkie volt. De aztán elfelejtették a szót, kiveszett a használatból, mint ahogyan a húszas-harmincas években már mi sem neveztük a magyarországi tótokat “totocská”-nak. Az elmúlt nyáron azonban a hunkei szó visszaugrott a köztudatba. A kiejtésben beállott módosulás következtében a leírt szó is valamelyes változáson ment át: a hunkieból a honkie lett. És ki hozta vissza a szót? Senki más, mint Rap Brown, a “Fekete Hatalom” elnevezésű szélsőséges néger mozgalom egyik legmilitánsabb hordószónoka, aki tavaly nyáron, a new jerseyi zavargások óráiban azt rikoltatta: „ Guerilla háborút a honkie fehér ember ellen!” A honkie szó újra éledt, megjelent a lapokban, idézték Rap Brownt és a megvető kis szócska egyszerre gyűjtőneve lett minden fehérnek, aki fehér, az honkie! S az elfelejtett szó lidércélete így vezetett el most ahhoz a valószínűtlen kombinációhoz, amely összefűzte az amerikai történelem nagy alakjával, az amerikai négerek felszabadítójával, Abraham Lincolnnal. Miért nevezi most és éppen most a bizonyos szorongással várt 1968-as nyár közeledésével Lincolnt “a fehér felsőbbrendűség hirdetőjének” a néger magazin? Miért lett most és éppen most Lincolnból Shonkie? Valójában nem is olyan nagyon nehéz felelni a kérdésre. Maga Lincoln adja meg reá a választ. A következőket mondotta: “Hanyatlásunk meglehetősen gyorsnak tűnik. Nemzeti létünket azzal kezdtük, hogy meghirdettük: minden ember egyenlőnek született. Ezt most gyakorlatban így értelmezzük: minden ember egyenlőnek született, kivéve a négerek. Ha a tudatlan elfogultság kerekedik felül, akkor ez odamódosul: minden ember egyenlőnek született, kivéve a négerek, a külföldiek és a katolikusok. S ha erre kerül sor, akkor a magam részéről inkább kivándorlók, lehetőleg olyan országba, ahol nem mímelnek szabadság-szeretetet — Oroszországba például, ahol a zsarnokság álcázatlan, öntetszelgő képmutatás nélkül.” A szélsőséges mozgalom, a “Fekete Hatalom” demagógjai tehát végigjárják a kötelező utat, öntudatlanul visszahoztak egy már elfeledett, megkülönböztető guni-szócskát is. A ragozás szabályos. A következtetés elkerülhetetlen. Minden honkey gyűlöletes! Le a fehérekkel! Vesszen Lincoln! Hiszen ő is csak egy fehér honkey volt. Magyarok rokona. Haláss Páter DERŰS OLDAL Súlyos sértés — Nem szabad nyilvánosan megsértődni! — mondta sóhajtva Diego di Primavera, a volt radikai diktátor, a “Supremo”, ahogyan akkoriban ezt a tisztséget nevezték. A szomszédos figuriai főváros, Leimola egyik kávéházában beszélgettem a száműzött államfővel. Ez a kávéház meghitt találkozóhelye volt a közéleti emigránsoknak. Ide szokott járni Alfonz herceg, a volt azték régens, akihamiskártyázással igyekszik megkeresni maga és kis családja számára a szükséges anyagiakat, amióta felhagyott a borügynököléssel. Az ablak melletti sarokban egy volt berengár király, akinek a nevét, sajnos elfelejtettem, néhány új petákért elmeséli jelentősebb háborainak rövid történetét. Diego di Primaverát sem veti fel a pénz, s amikor meghívtam egy pohár abszintra, hálából az előbbi jótanáccsal ajándékozott meg. — Nem holmi elvont elmélkedés ez — mondta, poharát egy hajtásra kiürítve —, hanem olyan igazság, amelyet, fájdalom a gyakorlat bizonyított be. Hogy az elején kezdjem, tisztelt és rettegett feje voltam a radír államnak. Egyszerű tábornokként kezdtem, majd egy államcsíny révén jutottam parancsuralomra, s engedtem annak a kérésnek is, hogy a képességeimnek legjobban megfelelő Supremo nevet vegyem fel. — Szent voltam és sérthetetlen — sóhajtott a visszaemlékezéstől meghatottan —, s még az atesiták is istenként imádtak. Egy szép napon aztán — szép kis nap volt, mondhatom! — egy fiatal könyvelő részeg fővel valamelyik kültelki zugkocsmában a következőket kiáltotta: “A Supremo kockafejű hülye!” Mondanom sem kell, hogy a magáról megfeledkezett emberbőrbe bújt felségsértőt azonnal letartóztatták és rögtönítélő bíróság elé állították. Amikor a bíró megkérdezte a vádlottat, hogy valóban kockafejű hülyének nevezte-e Radika Legfelsőbb Lényét, a vádlott e keresztkérdés hatása alatt bevallotta, hogy valóban azt mondta, kockafejű hülye vagyok. A tárgyalóterem közönsége valósággal felhördült erre a szörnyűségre, s a felháborodástól remegő hangon suttogták egymásnak, hogy milyen elvetemült fajzat lehet az, aki kockafejű hülyének nevezi Radika, sőt, talán az egész világ első emberét. — A tárgyalást — folytatta a száműzött egy újabb pohár abszint elfogyasztása után — a rádió, és a tévé is közvetítette, s a közvetítést áttette a hispanovízió is. A lapok már aznap délután hatalmas címekben harsogták: “Bíróság előtt felel bűnéért a gazfickó, aki kockafejű hülyének nevezte a Supremót!” A tanúk különben egybehangzó vallomásokban igazolták, hogy a könyvelő kockafejű hülyét mondott, mindössze ketten hallottak mást, az egyik “barom”-nak értette a kifogásolt szót, a másik pedig “kretén”nek. Ez persze nem volt más, mint a tanúvallomások ismert különbözősége, mivel azonban a többség kitartott a “hülye” mellett, a bíróság tényként fogadta el. Az ügyész hosszú vádbeszédben ostorozta a vádlottat, s kifejtette, hogy a legsúlyosabb büntetést érdemli az, aki kockafejü hülyének nevezi Radika fejét. Dörgő taps közepett így fejezte be beszédét: “Kockafejü hülye a mi Supremónk? Nem, ezerszer nem! A legkiválóbb alakja ő a radír történelemnek!” — A kirendelt védőügyvédnek érthetően nehéz dolga volt. Ő maga is készségesen elismerte, hogy nem felel meg a valóságnak, miszerint a Supremo hülye lenne, ez nyilvánvaló rágalom. Mindenkinek lehet rossz napja, de ez nem ok a rosszindulatú általánosításra. A “kockafejű” jelzőre vonatkozólag azonban kijelentette, hogy ha valakinek férfiasan szögletes, markánsan körülhatárolt térhatású arca van, ez talán nem sértés, s kérte a tudományegyetem geometriai fakultásának szakvéleményét. Az indítványt természetesen elutasították, majd a vádlottat felnégyelésre ítélték, amiért — idézek —: “a szeretett államfőt kockafejű hülyének nevezte.” Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a fellebbezés során a vádlott fiatal korára való tekintettel a büntetést karóbahúzásra enyhítették, majd amikor a legfelső bíróság előtt a könyvelő kijelentette, hogy megbánta bűnét, meggyőződött arról, hogy nem vagyok kockafejű hülye, majd ünnepélyesen megígérte, hogy soha többé nem nevez kockafejü hülyének, összbüntetésül dorgálásra ítélték, és alacsonyabb beosztásba helyezték. Gyaníthatóan azért kegyelmeztek meg neki, mert válogatott asztalteniszező, s éppen kezdődtek az összlatin bajnokságok. " Ezzel tulajdonképpen kielégült az osztó igazság, én azonban különös változásokra lettem figyelmes. Egyik gyújtó hatású beszédem során észrevettem, hogy többen mereven néznek rám. Mit néznek? — gondoltam, miért nem őrjöngenek inkább a lelkesedéstől? Aztán ilyesféle suttogásokat hallottam: “Tényleg van valami kockaszerű vonás benne!” Meg: “Nem szabályos kocka, inkább téglaalakú.” És effélék. Amikor a Nemzeti Színházban egy Caesar-tárgyú darabot játszottak, s a római diktátor így kiáltott fel: “A kocka el van vetve!”, olyan röhögés tört ki, hogy félbe kellett szakítani az előadást. A méreg egyre terjedt. Rendeletileg kellett betiltani a kockázást, akockaköveket és a kockasajtot. Egyik vicc a másik után született, de csak suttogva tréfálkoztak, mert — úgymond — az ilyesmi kockázatos. — Rövid leszek. Egy cseppet sem csodálkoztam azon, amikor egy hajnalon felfegyverzett ifjú tisztek rontottak be hálószobámba, elém tettek egy lemondó okiratot és egész Figuriára ki(Folytatás a 11-ik oldalon)