Amerikai Magyar Világ, 1968. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1968-03-24 / 12. szám

8. OLDAL AMERIKAI MAGYAR VILÁG Magyar volt-e Lincoln? Írta: HALÁSZ PÉTER Lincoln természetesen nem volt magyar, sie­tek gyorsan válaszolni a kérdésre. Az amerikai történelemnek ezt az egyik legnagyobb alakját azonban, akinek 159-ik születési évfordulóját nemrég ünnepelték Amerikában, különös körülmé­nyek most mégis összefüggésbe hozták az amerikai magyarság­gal. A legnagyobb amerikai né­ger mazain, az EBONY, amely kiállításában, külsejében sza­kasztott mása a Life magazin­nak, éppen az évforduló alkal­mából élesen megtámadta Lin­colnt. “A fehér felsőbbrendűség hirdetője volt-e Lincoln?” vetette fel a kérdést Lerone Bennett, a lap egyik vezető szerkesztője és terjedelmes cikkben igen­nel felelt rá. Erre a cikkre később a New York Times vasárnapi magazin mellékle­tében Herbert Mitgang, Lincoln-életrajzíró, má­sik cikkben válaszolt, nem is dühösen, nem is felháborodottan, csak szomorúan. Mitgang ezt az ironikus kérdést írta címként cikke fölé: “Lin­coln is csak egy honkie volt tehát?” Ezen a pon­ton támadt összefüggés a Lincoln-kérdés és az amerikai magyarság között. A honkie szó természetesen igénnyel egy kis etimológiát. A múlt század végén, az e század elején Amerikába bevándorolt magyarokat a már ittlévők egy kis gúnnyal és fölénnyel “hunkie”­­nak nevezték. A hunkie szó a Hungarian-nak pa­rányi csúfondárossággal való lerövidítése. Azért mondom, hogy “parányi”, mert nincs ok élesebb irónia feltételezésére, a­ bevándorolt magyarok, a hungarianok, vagy ha úgy tetszik “hunkie”-k legalább oly keményen, vagy még keményeb­ben dolgoztak, mint a már ittlévők. Pittsburgh­­acélgyáraiban, kohók mellett, bányák mélyén, a füstöt okádó ohioi gyárak fölé boruló baljósan szürke ég alatt. S azért beszélek a “már ittlé­­vők”-ről s nem bennszülöttekről, mert nem az indiánok nevezték a magyarokat “hunkie”-nak, vagyis nem azok, akiké Amerika eredetileg volt, de csakis azok, akik “korábban jöttek”, mint a magyarok, vagyis “már itt voltak”, a különbség mindössze ennyi lehetett. Idők során a honkie megjelölést kiterjesztették a keleteurópai beván­dorlókra, aki Európának abból a régiójából ér­kezett, az honkie volt. De aztán elfelejtették a szót, kiveszett a használatból, mint ahogyan a húszas-harmincas években már mi sem neveztük a magyarországi tótokat “totocská”-nak. Az el­múlt nyáron azonban a hunkei szó visszaugrott a köztudatba. A kiejtésben beállott módosulás kö­vetkeztében a leírt szó is valamelyes változáson ment át: a hunkieból a honkie lett. És ki hozta vissza a szót? Senki más, mint Rap Brown, a “Fekete Hatalom” elnevezésű szélsőséges néger mozgalom egyik legmilitánsabb hordószónoka, aki tavaly nyáron, a new jerseyi zavargások óráiban azt rikoltatta: „ Guerilla háborút a honkie fehér ember ellen!” A honkie szó újra éledt, megjelent a lapok­ban, idézték Rap Brownt és a megvető kis szócs­ka egyszerre gyűjtőneve lett minden fehérnek, aki fehér, az honkie! S az elfelejtett szó lidérc­­élete így vezetett el most ahhoz a valószínűtlen kombinációhoz, amely összefűzte az amerikai tör­ténelem nagy alakjával, az­ amerikai négerek fel­szabadítójával, Abraham Lincolnnal. Miért nevezi most és éppen most a bizonyos szorongással várt 1968-as nyár közeledésével Lin­colnt “a fehér felsőbbrendűség hirdetőjének” a néger magazin? Miért lett most és éppen most Lincolnból S­honkie? Valójában nem is olyan nagyon nehéz felelni a kérdésre. Maga Lincoln adja meg reá a választ. A következőket mondotta: “Hanyatlásunk meglehetősen gyorsnak tűnik. Nemzeti létünket azzal kezdtük, hogy meghir­dettük: minden ember egyenlőnek született. Ezt most gyakorlatban így értelmezzük: minden em­ber egyenlőnek született, kivéve a négerek. Ha a tudatlan elfogultság kerekedik felül, akkor ez odamódosul: minden ember egyenlőnek született, kivéve a négerek, a külföldiek és a katolikusok. S ha erre kerül sor, akkor a magam részéről in­kább kivándorlók, lehetőleg olyan országba, ahol nem mímelnek szabadság-szeretetet — Oroszor­szágba például, ahol a zsarnokság álcázatlan, öntetszelgő képmutatás nélkül.” A szélsőséges mozgalom, a “Fekete Hatalom” demagógjai tehát végigjárják a kötelező utat, öntudatlanul visszahoztak egy már elfeledett, megkülönböztető guni-szócskát is. A ragozás szabályos. A következtetés elkerülhetetlen. Min­den honkey gyűlöletes! Le a fehérekkel! Vesszen Lincoln! Hiszen ő is csak egy fehér honkey volt. Magyarok rokona. Hal­áss Páter DERŰS OLDAL Súlyos sértés — Nem szabad nyilvánosan megsértődni! — mondta sóhajtva Diego di Primavera, a volt ra­­dik­ai diktátor, a “Supremo”, ahogyan akkori­ban ezt a tisztséget nevezték. A szomszédos fi­­guriai főváros, Leimola egyik kávéházában be­szélgettem a száműzött államfővel. Ez a kávé­ház meghitt találkozóhelye volt a közéleti emig­ránsoknak. Ide szokott járni Alfonz herceg, a volt azték régens, aki­­hamiskártyázással igyek­szik megkeresni maga és kis családja számára a szükséges anyagiakat, amióta felhagyott a bor­­ügynököléssel. Az ablak melletti sarokban egy volt berengár király, akinek a nevét, sajnos el­felejtettem, néhány új petákért elmeséli jelen­tősebb háborainak rövid történetét. Diego di Primaverát sem veti fel a pénz, s amikor meg­hívtam egy pohár abszintra, hálából az előbbi jótanáccsal ajándékozott meg. — Nem holmi elvont elmélkedés ez — mondta, poharát egy hajtásra kiürítve —, hanem olyan igazság, amelyet, fájdalom a gyakorlat bizonyí­tott be. Hogy az elején kezdjem, tisztelt és ret­tegett feje voltam a radír államnak. Egyszerű tábornokként kezdtem, majd egy államcsíny ré­vén jutottam parancsuralomra, s engedtem an­nak a kérésnek is, hogy a képességeimnek leg­jobban megfelelő Supremo nevet vegyem fel. — Szent voltam és sérthetetlen — sóhajtott a visszaemlékezéstől meghatottan —, s még az atesiták is istenként imádtak. Egy szép napon aztán — szép kis nap volt, mondhatom! — egy fiatal könyvelő részeg fővel valamelyik kültelki zugkocsmában a következőket kiáltotta: “A Sup­remo kockafejű hülye!” Mondanom sem kell, hogy a magáról megfeledkezett emberbőrbe bújt fel­ségsértőt azonnal letartóztatták és rögtönítélő bíróság elé állították. Amikor a bíró megkérdez­te a vádlottat, hogy valóban kockafejű hülyének nevezte-e Radik­a Legfelsőbb Lényét, a vádlott e keresztkérdés hatása alatt bevallotta, hogy való­ban azt mondta, kockafejű hülye vagyok. A tár­gyalóterem közönsége valósággal felhördült er­re a szörnyűségre, s a felháborodástól remegő hangon suttogták egymásnak, hogy milyen elve­temült fajzat lehet az, aki kockafejű hülyének nevezi Radik­a, sőt, talán az egész világ első em­berét. — A tárgyalást — folytatta a száműzött egy újabb pohár abszint elfogyasztása után — a rá­dió, és a tévé is közvetítette, s a közvetítést át­tette a hispanovízió is. A lapok már aznap dél­után hatalmas címekben harsogták: “Bíróság előtt felel bűnéért a gazfickó, aki kockafejű hü­lyének nevezte a Supremót!” A tanúk különben egybehangzó vallomásokban igazolták, hogy a könyvelő kockafejű hülyét mondott, mindössze ketten hallottak mást, az egyik “barom”-nak ér­tette a kifogásolt szót, a másik pedig “kretén”­­nek. Ez persze nem volt más, mint a tanúval­lomások ismert különbözősége, mivel azonban a többség kitartott a “hülye” mellett, a bíróság tényként fogadta el. Az ügyész hosszú vádbe­szédben ostorozta a vádlottat, s kifejtette, hogy a legsúlyosabb büntetést érdemli az, aki kocka­fejü hülyének nevezi Radik­a fejét. Dörgő taps közepett így fejezte be beszédét: “Kockafejü hülye a mi Supremónk? Nem, ezerszer nem! A legkiválóbb alakja ő a radír történelemnek!” — A kirendelt védőügyvédnek érthetően nehéz dolga volt. Ő maga is készségesen elismerte, hogy nem felel meg a valóságnak, miszerint a Supre­mo hülye lenne, ez nyilvánvaló rágalom. Minden­kinek lehet rossz napja, de ez nem ok a rossz­indulatú általánosításra. A “kockafejű” jelzőre vonatkozólag azonban kijelentette, hogy ha va­lakinek férfiasan szögletes, markánsan körülha­tárolt térhatású arca van, ez talán nem sértés, s kérte a tudományegyetem geometriai fakultá­sának szakvéleményét. Az indítványt természe­tesen elutasították, majd a vádlottat felnégyelés­­re ítélték, amiért — idézek —: “a szeretett ál­lamfőt kockafejű hülyének nevezte.” Csak mel­lékesen jegyzem meg, hogy a fellebbezés során a vádlott fiatal korára való tekintettel a bün­tetést karóbahúzásra enyhítették, majd amikor a legfelső bíróság előtt a könyvelő kijelentette, hogy megbánta bűnét, meggyőződött arról, hogy nem vagyok kockafejű hülye, majd ünnepélye­sen megígérte, hogy soha többé nem nevez koc­kafejü hülyének, összbü­ntetésül dorgálásra ítél­ték, és alacsonyabb beosztásba helyezték. Gya­níthatóan azért kegyelmeztek meg neki, mert válogatott asztalteniszező, s éppen kezdődtek az összlatin bajnokságok. " Ezzel tulajdonképpen kielégült az osztó igaz­ság, én azonban különös változásokra lettem fi­gyelmes. Egyik gyújtó hatású beszédem során észrevettem, hogy többen mereven néznek rám. Mit néznek? — gondoltam, miért nem őrjönge­­nek inkább a lelkesedéstől? Aztán ilyesféle sut­togásokat hallottam: “Tényleg van valami koc­­kaszerű vonás benne!” Meg: “Nem szabályos kocka, inkább téglaalakú.” És effélék. Amikor a Nemzeti Színházban egy Caesar-tárgyú darabot játszottak, s a római diktátor így kiáltott fel: “A kocka el van vetve!”, olyan röhögés tört ki, hogy félbe kellett szakítani az előadást. A méreg egyre terjedt. Rendeletileg kellett betiltani a koc­­kázást, a­­kockaköveket és a kockasajtot. Egyik vicc a másik után született, de csak suttogva tréfálkoztak, mert — úgymond — az ilyesmi koc­kázatos. — Rövid leszek. Egy cseppet sem csodálkoz­tam azon, amikor egy hajnalon felfegyverzett ifjú tisztek rontottak be hálószobámba, elém tet­tek egy lemondó okiratot és egész Figuriára ki­(Folytatás a 11-ik oldalon)

Next