Amerikai Magyar Világ, 1973. július-december (10. évfolyam, 26-52. szám)

1973-11-04 / 44. szám

20. oldal A “THAW-ÜGY” híres bűnügyek (Folytatás) — Be fogjuk bizonyítani — folytatta a védő —, hogy ez az ember az orvosok sze­rint pszichopatologikus alkatú. Oly érzé­keny az idegrendszere, hogy álmából a leg­kisebb zörejre is felriad. Gyermekkorában görcsös rohamai voltak. Adottságai olya­nok, hogy beszámíthatatlansága minden előzmény nélkül kitörhet. Ezt követően ismertette a védő, hogy milyen körülmények között ismerkedett meg feleségével Thaw, akinek végül, két­évi ismeretség után megkérte a kezét. Leg­nagyobb meglepetésre a leány elutasítot­ta, mégpedig a Stanford White­ okozta sú­lyos élmények utóhatása alatt. Mindezek­ről Mrs. Thaw a későbbiek folyamán szá­mot fog adni. E vallomás óta Thaw gyöke­resen megváltozott, és az utóbbi három év folyamán eluralkodott rajta a kény­szerképzet, hogy ő hivatott kioltani Stan­ford White életét. A vádlottnak soha eszébe sem jutott, hogy cselekedete jogtalan, ezt mi sem bi­zonyítja ékesebben, mint az, hogy a gyil­kos lövések leadása előtt úgy lépett Stan­ford White asztalához, mintha csak barát­ját akarná meglátogatni, és utólag sem tette a legcsekélyebb kísérletet sem a me­nekülésre. Normális ember nem viselkedik így! Amint a védő befejezte beszédét, dr. Wi­­ley-t, egy pittsburgi idegorvost szólították a bíróság elé. Az orvos elmondta, hogy egy ízben megfigyelte a vádlottat egy pitts­burgi villamoskocsiban, ahol olyan maga­tartást tanúsított, ahogyan épeszű ember nem viselkedhet. A kocsiban a vezetőt va­lami redőnyféle védte a napfénytől. Thaw, amint felszállt, minden ok nélkül felhúzta a redőnyt. Amint a vezető ismét leeresztet­te, Thaw újból felhúzta, s ezen parázs ve­szekedés tört ki köztük. A jelenet tanúi kö­zül senki sem értette meg Thaw magatar­tását. Csak elmebajra gondolhattak. Az ügyész szigorú keresztkérdéseket tett fel az orvosnak, és rögtön rátért a dön­tő mozzanatra: vajon csakugyan teljes komolysággal állíthatja-e, hogy a villa­moskocsiban lejátszódott eseményből a vádlott állapotára vonatkozólag oly sú­lyos következtetést lehet levonni, neveze­tesen azt, hogy beszámíthatatlan volt, ami­kor White-et lelőtte? Az orvos igenlő választ adott. Az állam­ügyész folytatta: — Ön szerint mindenkinek elborult az agya, aki féltékenységében elkövet vala­mit? — Nem. — Ha valaki abban a hiszemben, hogy feleségével kegyetlenkedtek, megöli az il­letőt, ez ön szerint már a beszámíthatat­­lanság bizonyítéka? — Nem. — Akkor hát melyek azok a körülmé­nyek, amelyek azt bizonyítják, hogy a vádlott 1906. június 25-én beszámíthatat­lan volt? — Az a kijelentése, hogy: “Minden va­lószínűség szerint megmentettem az élete­det” — Miért bizonyíték ez arra nézve, hogy beszámíthatatlan volt? — Véleményem szerint ez annak a jele, hogy rögeszméje hatására cselekedett. -----Az a véleménye, hogy a beszámít­hatatlanságnak elegendő bizonyítéka, ha valaki halálosan gyűlöl valakit, feláll, oda­megy hozzá, és néhány revolverlövéssel meggyilkolja, úgy, hogy a puskapor meg­perzseli az arcát? — Nem. Ezt követően az ügyész szinte szakmai vizsga elé állította az orvost, amikor is ki­derült, hogy ő — az államügyész — több idevágó szakirodalmi ismerettel rendelke­zik, mint dr. Wiley. Az orvos irodalmi is­meretei meglehetősen hézagosak voltak. A védők előtt nem lehetett kétséges, hogy kár volt ezt az embert a bíróság elé idézni. A következő tanú, a pittsburghi dr. Bin­­gaman, a Thaw család háziorvosa kijelen­tette, hogy harminc éve ismeri a vádlottat. Beszámolt róla, hogy Thaw igen nagy mértékben ideges kedélyállapota, és eddigi élete során súlyos idegbántalmakban szen­vedett. Hat-hét éves korában vitustánca is volt. Egy másik orvos, dr. Delmar meg­erősítette ezeket a tényeket. Amikor Thaw egyik unokaöccse kijelen­tette, hogy apja elmebajban halt meg egy intézetben, az államügyész azonnal meg­cáfolta e közlés bizonyító erejét. Először is elég távoli rokonról volt szó, azonkívül többször is előfordult, hogy épelméjűeket is ápolnak elmegyógyintézetben. A nap vége felé a védelemnek be kellett látni, hogy a bizonyítási eljárás igen ked­vezőtlen fordulatot vett. Különösen dr. Wiley vallomása bizonyult katasztrofá­lisnak. A dolgok jelenlegi állása szerint bi­zonyosra lehetett venni Thaw elítélését. A védők Mr. Delmas erélyes fellépése folytán megállapodtak abban, hogy fordí­tanak egyet a kormányrúdon, és a cselek­mény pillanatában fennállott beszámítha­­tatlanságra alapozzák a védelmet. Másnap reggel Mr. McCaleb kihallgatá­sára került sor, aki együtt vacsorázott a Thaw házaspárral és egy bizonyos Mr. Beale-lel, majd utána a színházban is je­len volt. Beszámolt megfigyeléséről, majd arra a kérdésre, hogy Thaw azon az estén “ésszerű” vagy “ésszerűtlen” magatartást tanúsított-e, azt felelte: “Ésszerűtlent.” Az államügyész eme keresztkérdések özönével árasztotta el a tanút. Milyen té­nyek alapján jutott a kérdéses est folya­mán arra a meggyőződésre, hogy Thaw beszámíthatatlan? Honnan származnak a pszichiátria területét érintő ismeretei, amelyek alapján megítélheti ezeket a té­nyeket? Adott-e Thaw pénzt kölcsön ne­ki? — és így tovább. Mr. McCaleb után a védelem a Madison Square Színház portását hivatta be, aki előtt White 1903 karácsonyán fenyegető kijelentéseket tett Thaw-val kapcsolatban. Egy este Miss Nesbit, a későbbi Mrs. Thaw felől érdeklődött, revolvert rántott, és azt kiáltotta: “Megölöm azt az embert . . . még ma éjjel.” Eközben igen felindultnak látszott. Az államügyész megkísérelte kétségbe vonni a tanú szavahihetőségét, ez azonban nem járt sikerrel. Végül a védelem tanúként vonultatott még fel egy újságírót, akivel Thaw együtt volt június 25-én este. Neki is feltették a kérdést, hogy Thaw beszámíthatónak vagy beszámíthatatlannak látszott — az államügyész ismét felpattant, és a követ­kező kérdést intézte a tanúhoz: — Tud-e hivatkozni bizonyos, elmebete­gekkel kapcsolatos tapasztalataira? A tanú a fejét rázta. — Tehát nem állíthatja, hogy szakértő az elmebetegségek terén? Amikor a tanú erre is nemmel válaszolt, az államügyész a szemére vetette, hogy eb­ben az esetben csupán megfigyelésről ad­hat számot, de semmiképpen sem ítélheti meg szakszerűen a vádlott elmeállapotát. Ezt a tanú kénytelen volt elismerni. Ezál­tal ismét keresztülhúzták a védelem számí­tását. Mind borúsabbá váltak Harry Thaw kilátásai. Február 7-én maga Ms. Thaw lépett a tanúk emelvényére. A huszonkét éves fia­tal asszony szépségével, fellépésének bájá­val nyomban megnyerte a jelenlevők szí­vét. Amint belefogott elbeszélésébe, hogy miként hozta White-tel való kapcsolatát férje tudomására, mindenki felfigyelt. Thaw első ízben 1903 júniusában tett Miss Nesbitnek házassági ajánlatot. Akkor visszautasította. “Stanford White miatt?” — kérdezte Thaw. “Igen, Stanford White miatt” — felelte ő. Elmondotta ezután, hogyan ismerkedett meg White-tel. A férfi meghívta az akkor alig tizen­hat éves leányt, ajándékokkal halmozta el, és kényeztette, anélkül hogy egy ujjal is hozzáért volna. Egy napon azonban elvitte magával egy kis szobába, ahol pezsgővel eszméletlenségig leitatta. Amikor magához tért, nem lehetett kétsé­ges, hogy közben mit követett el ellene White. A férfi igyekezett a leány felhábo­rodását hízelgéssel elnémítani. (Folytatjuk)

Next