Amerikai Magyar Világ, 1973. július-december (10. évfolyam, 26-52. szám)
1973-11-04 / 44. szám
20. oldal A “THAW-ÜGY” híres bűnügyek (Folytatás) — Be fogjuk bizonyítani — folytatta a védő —, hogy ez az ember az orvosok szerint pszichopatologikus alkatú. Oly érzékeny az idegrendszere, hogy álmából a legkisebb zörejre is felriad. Gyermekkorában görcsös rohamai voltak. Adottságai olyanok, hogy beszámíthatatlansága minden előzmény nélkül kitörhet. Ezt követően ismertette a védő, hogy milyen körülmények között ismerkedett meg feleségével Thaw, akinek végül, kétévi ismeretség után megkérte a kezét. Legnagyobb meglepetésre a leány elutasította, mégpedig a Stanford White okozta súlyos élmények utóhatása alatt. Mindezekről Mrs. Thaw a későbbiek folyamán számot fog adni. E vallomás óta Thaw gyökeresen megváltozott, és az utóbbi három év folyamán eluralkodott rajta a kényszerképzet, hogy ő hivatott kioltani Stanford White életét. A vádlottnak soha eszébe sem jutott, hogy cselekedete jogtalan, ezt mi sem bizonyítja ékesebben, mint az, hogy a gyilkos lövések leadása előtt úgy lépett Stanford White asztalához, mintha csak barátját akarná meglátogatni, és utólag sem tette a legcsekélyebb kísérletet sem a menekülésre. Normális ember nem viselkedik így! Amint a védő befejezte beszédét, dr. Wiley-t, egy pittsburgi idegorvost szólították a bíróság elé. Az orvos elmondta, hogy egy ízben megfigyelte a vádlottat egy pittsburgi villamoskocsiban, ahol olyan magatartást tanúsított, ahogyan épeszű ember nem viselkedhet. A kocsiban a vezetőt valami redőnyféle védte a napfénytől. Thaw, amint felszállt, minden ok nélkül felhúzta a redőnyt. Amint a vezető ismét leeresztette, Thaw újból felhúzta, s ezen parázs veszekedés tört ki köztük. A jelenet tanúi közül senki sem értette meg Thaw magatartását. Csak elmebajra gondolhattak. Az ügyész szigorú keresztkérdéseket tett fel az orvosnak, és rögtön rátért a döntő mozzanatra: vajon csakugyan teljes komolysággal állíthatja-e, hogy a villamoskocsiban lejátszódott eseményből a vádlott állapotára vonatkozólag oly súlyos következtetést lehet levonni, nevezetesen azt, hogy beszámíthatatlan volt, amikor White-et lelőtte? Az orvos igenlő választ adott. Az államügyész folytatta: — Ön szerint mindenkinek elborult az agya, aki féltékenységében elkövet valamit? — Nem. — Ha valaki abban a hiszemben, hogy feleségével kegyetlenkedtek, megöli az illetőt, ez ön szerint már a beszámíthatatlanság bizonyítéka? — Nem. — Akkor hát melyek azok a körülmények, amelyek azt bizonyítják, hogy a vádlott 1906. június 25-én beszámíthatatlan volt? — Az a kijelentése, hogy: “Minden valószínűség szerint megmentettem az életedet” — Miért bizonyíték ez arra nézve, hogy beszámíthatatlan volt? — Véleményem szerint ez annak a jele, hogy rögeszméje hatására cselekedett. -----Az a véleménye, hogy a beszámíthatatlanságnak elegendő bizonyítéka, ha valaki halálosan gyűlöl valakit, feláll, odamegy hozzá, és néhány revolverlövéssel meggyilkolja, úgy, hogy a puskapor megperzseli az arcát? — Nem. Ezt követően az ügyész szinte szakmai vizsga elé állította az orvost, amikor is kiderült, hogy ő — az államügyész — több idevágó szakirodalmi ismerettel rendelkezik, mint dr. Wiley. Az orvos irodalmi ismeretei meglehetősen hézagosak voltak. A védők előtt nem lehetett kétséges, hogy kár volt ezt az embert a bíróság elé idézni. A következő tanú, a pittsburghi dr. Bingaman, a Thaw család háziorvosa kijelentette, hogy harminc éve ismeri a vádlottat. Beszámolt róla, hogy Thaw igen nagy mértékben ideges kedélyállapota, és eddigi élete során súlyos idegbántalmakban szenvedett. Hat-hét éves korában vitustánca is volt. Egy másik orvos, dr. Delmar megerősítette ezeket a tényeket. Amikor Thaw egyik unokaöccse kijelentette, hogy apja elmebajban halt meg egy intézetben, az államügyész azonnal megcáfolta e közlés bizonyító erejét. Először is elég távoli rokonról volt szó, azonkívül többször is előfordult, hogy épelméjűeket is ápolnak elmegyógyintézetben. A nap vége felé a védelemnek be kellett látni, hogy a bizonyítási eljárás igen kedvezőtlen fordulatot vett. Különösen dr. Wiley vallomása bizonyult katasztrofálisnak. A dolgok jelenlegi állása szerint bizonyosra lehetett venni Thaw elítélését. A védők Mr. Delmas erélyes fellépése folytán megállapodtak abban, hogy fordítanak egyet a kormányrúdon, és a cselekmény pillanatában fennállott beszámíthatatlanságra alapozzák a védelmet. Másnap reggel Mr. McCaleb kihallgatására került sor, aki együtt vacsorázott a Thaw házaspárral és egy bizonyos Mr. Beale-lel, majd utána a színházban is jelen volt. Beszámolt megfigyeléséről, majd arra a kérdésre, hogy Thaw azon az estén “ésszerű” vagy “ésszerűtlen” magatartást tanúsított-e, azt felelte: “Ésszerűtlent.” Az államügyész eme keresztkérdések özönével árasztotta el a tanút. Milyen tények alapján jutott a kérdéses est folyamán arra a meggyőződésre, hogy Thaw beszámíthatatlan? Honnan származnak a pszichiátria területét érintő ismeretei, amelyek alapján megítélheti ezeket a tényeket? Adott-e Thaw pénzt kölcsön neki? — és így tovább. Mr. McCaleb után a védelem a Madison Square Színház portását hivatta be, aki előtt White 1903 karácsonyán fenyegető kijelentéseket tett Thaw-val kapcsolatban. Egy este Miss Nesbit, a későbbi Mrs. Thaw felől érdeklődött, revolvert rántott, és azt kiáltotta: “Megölöm azt az embert . . . még ma éjjel.” Eközben igen felindultnak látszott. Az államügyész megkísérelte kétségbe vonni a tanú szavahihetőségét, ez azonban nem járt sikerrel. Végül a védelem tanúként vonultatott még fel egy újságírót, akivel Thaw együtt volt június 25-én este. Neki is feltették a kérdést, hogy Thaw beszámíthatónak vagy beszámíthatatlannak látszott — az államügyész ismét felpattant, és a következő kérdést intézte a tanúhoz: — Tud-e hivatkozni bizonyos, elmebetegekkel kapcsolatos tapasztalataira? A tanú a fejét rázta. — Tehát nem állíthatja, hogy szakértő az elmebetegségek terén? Amikor a tanú erre is nemmel válaszolt, az államügyész a szemére vetette, hogy ebben az esetben csupán megfigyelésről adhat számot, de semmiképpen sem ítélheti meg szakszerűen a vádlott elmeállapotát. Ezt a tanú kénytelen volt elismerni. Ezáltal ismét keresztülhúzták a védelem számítását. Mind borúsabbá váltak Harry Thaw kilátásai. Február 7-én maga Ms. Thaw lépett a tanúk emelvényére. A huszonkét éves fiatal asszony szépségével, fellépésének bájával nyomban megnyerte a jelenlevők szívét. Amint belefogott elbeszélésébe, hogy miként hozta White-tel való kapcsolatát férje tudomására, mindenki felfigyelt. Thaw első ízben 1903 júniusában tett Miss Nesbitnek házassági ajánlatot. Akkor visszautasította. “Stanford White miatt?” — kérdezte Thaw. “Igen, Stanford White miatt” — felelte ő. Elmondotta ezután, hogyan ismerkedett meg White-tel. A férfi meghívta az akkor alig tizenhat éves leányt, ajándékokkal halmozta el, és kényeztette, anélkül hogy egy ujjal is hozzáért volna. Egy napon azonban elvitte magával egy kis szobába, ahol pezsgővel eszméletlenségig leitatta. Amikor magához tért, nem lehetett kétséges, hogy közben mit követett el ellene White. A férfi igyekezett a leány felháborodását hízelgéssel elnémítani. (Folytatjuk)