Amerikai Magyar Világ, 1974. november (11. évfolyam, 44-47. szám)

1974-11-03 / 44. szám

30. oldal AMERIKAI MAGYAR VILÁG IGAZ TÖRTÉNETEK, KALANDOS HISTÓRIÁK MATA HARI (FOLYTATÁS) Mata Hari 1916 végén ismét Németország­ba utazott, a semleges Svájcon keresztül. A kémnő vesztét ez a látogatás, illetve a köny­­nyelműsége okozta. Oly elbizakodott és elő­vigyázatlan volt, hogy elment a kölni operá­ba, a német Nachrichtenbüro egyik magas rangú tisztjének társaságában. Az előadáson jelen volt a francia kémszolgálat egyik ügy­nöke is, aki felismerte és lefényképezte őket. Ez a fénykép volt perében az egyik legsúlyo­sabb terhelő bizonyíték. Különben is, ebben az időben sokasodtak a viharfelhők Mata Hari életének addig sem mindig napsütéses egén. A francia hírszolgá­­lat teljes apparátusa keresett egy rendkívül veszedelmes kémnőt, akinek létezéséről a Berlinben működő francia ügynökök adtak je­lentést A Deuxième sokáig Mademoiselle Docteurre gyanakodott, de ugyancsak Német­országban tevékenykedő ügynökeinek segít­ségével sikerült megállapítani, hogy bizonyos jelentéseket Mademoiselle Docteur nem ad­hatott, mert a kritikus időben Berlinben tar­tózkodott. Tehát egy másik kémnőről van szó. A gyanú egyre inkább Mata Harira terelő­dött. A Deuxième Bureau elhatározta, hogy célravezetőnek látszó provokációt dolgoz ki, és így bizonyosodik meg az igazságról. Soha nem tett beismerő vallomást La Doux kapitány magához rendelte Mata Harít, és öt levelet adott át neki: ezek a leve­­lek öt olyan emberhez szóltak, akik a belgiu­mi, német megszállás alatt levő területen, a polgári lakosság körében éltek és Fran­ciaország javára kémkedtek. A kapitány figyelmeztette, hogy csak abban az esetben szabad Franciaországban maradnia, ha Franciaország javára kémkedik, és hasz­nálja ki német összeköttetéseit, hogy a meg­szállt területre juthasson és a leveleket kéz­­besíthesse. Ezért a szolgálatért tekintélyes pénzösszeget ígért neki, amelyre jókora előleget is adott. A francia kémelhárítás ha gyanakodott is, tulajdonképpen nem sej­tette, hogy ügynöke éppen azzal a bizo­nyos, H-21-gyel azonos, aki az ellenség szolgálatában áll, és akit égre-földre keres­tek. Mata Hari Madridba utazott, és ott szá­molt be a németeknek arról, hogy mivel bízták meg őt a franciák. Azt az utasítást kapta, hogy utazzon vissza Párizsba. Ott van rá szükség, és nyomatékként, nehogy meggondolhassa magát, az esedékes na­gyobb pénzösszeget is oda utalta át számá­ra a német kémszolgálat. Az asszony azonban végzetes hibát köve­tett el. Bizalmába fogadta Hanna Witti­­get, La Doux kapitány szerelmét, és meg­vallotta neki, hogy a németek kémje és tit­kos jelzése H—21. Ennek nyomán tartóztat­ták le 1917. február 14-én. Sokáig tagadott, és teljes beismerő vallomást sohasem tett. Azt el kellett ismernie, hogy a német kém­szolgálattól pénzeket vett át, de azzal véde­kezett, hogy azokat a német kémszolgálat tisztjei nem főnökökként, hanem férfiak­ként küldték neki. Olyan hatalmas összege­ket azonban még olyan páratlan szépségű és vonzó nő, mint Mata Hari, sem várha­tott el kegyeiért. A 3. számú párizsi haditörvényszék 1917. július 24-én és 25-én, természetesen szigo­rúan a nyilvánosság kizárásával tárgyalta az ügyet. Nem kegyelmezett. A francia köztársaság elnöke sem. Később azt regél­ték, hogy Mata Hari kivégzésének órájá­ban La Doux kapitány zokogott. Ő maga is szerelmes volt a “végzet asszonyába” . . . (VÉGE) A TRÓNT EGY NŐ MIATT 1936. december 10-én az angol alsóház ülésterme zsúfolásig megtelt, a 615 képvi­selő közül csak a betegek és a külföldön tar­tózkodók maradtak távol. Mindenki tudta, hogy ezen az ülésen olvassák fel a királyi lemondólevelet, igyekezett hát tanúja len­ni a történelemben ritka eseménynek. Nem is jutott minden honatyának ülőhely: a kar­zatok roskadoztak, voltak nagykövetek, akik a lépcsőkön ültek. Egyelőre azonban még csak kis interpellációs és jelentéktelen miniszteri válaszok hangzottak el. A terem zúgott a képviselők és a vendégek hango­san beszélgettek egymással. “Nem kívánok egyéni érzelmeimmel foglalkozni . . A zaj mintegy varázsütésre akkor ült el, amikor Baldwin miniszterelnök, fekete zsakettben, sötétkék zsebkendővel a felső zsebében, elindult a parókás speakernek, a Ház elnökének emelvénye felé. Mivel kirá­lyi üzenetet hordozott, a hagyományos szo­kás szerint háromszor mélyen meghajolt, miközben az uralkodó címerével ellátott gépírásos okmánnyal a kezében a speaker felé közeledett. Odaérve utoljára hajolt meg, és hangosan bejelentette: — Üzenet őfelségétől, a királytól, saját kézjegyével ellátva! A méltóságteljes, szoborszerű speaker át­vette az okmányt. Baldwin újabb hajlongá­sok közepette visszaindult a helyére. A speaker nyugodt hangon felolvasta a kirá­lyi kéziratot: “Ma délelőtt a következő le­mondási okiratot állítottam ki és írtam alá: Én, VIII. Edward, Nagy-Britannia, Íror­szág és a tengerentúli domíniumok királya azt a megmásíthatatlan elhatározásomat nyilvánítom, hogy lemondok a trónról, mind önmagamat, mint pedig utódaimat illetően. Kívánságom az, hogy ez a lemon­dási okirat azonnal hatályba lépjen, aminek jeléül kézaláírásommal látom el 1936. de­cember 10-én, alulírott tanuk jelenlétében. Edward R. I.” A speaker a királyi lemondó nyilatkozat után felolvasta király üzenetét is: “Teljes tudatában vagyok e lépés súlyának; csak azt remélhetem, számíthatok arra, hogy népeim megértik elhatározásomat és az okokat, amelyek engem erre késztettek. Nem kívánok most egyéni érzelmeimmel foglalkozni, de mindenkit kérek, emlékez­zenek arra, hogy a teher, amely az uralko­dó vállára nehezedik, olyan súlyos, hogy azt csak az én viszonyaimtól eltérő körül­mények között lehet elviselni. . .” Simpson nem emelt kifogást VIII. Edwardnak egy nő miatt kellett el­búcsúznia az angol tróntól. A hölgyet, aki nemcsak rangban nem illett az angol trón­hoz, hanem ráadásul még elvált asszony is volt, akkor még Mrs. Simpsonnak hívták. Az asszony 1896-ban született. Régi, előkelő angol család sarjaként Amerikában látta meg a napvilágot. Az Újvilágban Warfiel­­dék a “legkékvérűbb” famíliák közé tar­toztak. Egészen a Montague-kig vezették családfájukat, akik Hóditó Vilmos oldalán küzdöttek 1066-ban a hastingsi csatában. A Warfield család címerének jeligéje: “Mi nem tűrünk királyokat.” Mrs. Simpson korán elvesztette apját. Anyja még kétszer ment férjhez, először politikushoz, majd az ő halála után Char­les Allen washingtoni szenátorhoz. Miután az édesanyja újból férjhez ment, Wallis Warfieldet Davies Warfield, a dúsgazdag nagybácsi nevelte. A tizennyolc esztendős leány jelentős szerepet kezdett játszani a legjobb társaságokban. Az egymást követő bálok és estélyek egyikén a rendkívül szép Wallis beleszeretett Earl Spencerbe, egy fess tengerésztisztbe, aki akkor a floridai tengerészeti pilótaiskola parancsnoka volt volt és hozzáment feleségül, majd botrá­nyos körülmények között elvált tőle. A nagybácsi emiatt kitagadta egykori ked­venc unokahugát és csekélynek számító, évi tizenötezer dolláros járadékot hagyott csak rá. (Folytatjuk)

Next