Amerikai Magyar Világ, 1975. augusztus (12. évfolyam, 31-35. szám)

1975-08-24 / 34. szám

EMLÉKEK SZÁRNYÁN Irta: HALMI DEZSŐ Még akkor békében éltünk, bár a háború szele mind erősebben fujdogált. Én már 1938 szeptember első napjaiban megkaptam a SAS behívót, mely utasított a miskolci reptérre való bevonulásra. Kötelességtudó katona voltam s eleget akartam tenni a parancsnak. A behívót bemutattam főnökömnek, otthon pedig sebtében becsomagoltam a legszükségesebb dolgokat, melyek egy frontra induló katonának nélkülözhetetlenek. Menetrend szerint, este 7 óra Hillirl Pezsonkor indult a legközelebbi vonat a reptér felé, melynek állomása nem volt, csak éppen le kellett lépni a vonatról. Ez a lépés még korán sem jelentette azt, hogy az ember megérkezett, még egy jódarabot gyalogolni kellett. Erre semmi kedvem nem volt — gondoltam magamban —, gyalogolhatok még eleget, ha esetleg ilyen helyzetbe sodor a háború. A repteret az állomásról hívtam fel és legnagyobb meglepetésemre az ügyeletes tiszt közölte velem, hogy a dolog egyáltalában nem annyira sürgős, nyugodtan menjek haza, aludjam ki a behívó okozta izgalmakat és reggel 6 órakor legyek a Rudolf laktanya bejárata előtt, mert a tehergépkocsi ott veszi fel a kintlakókat. Édesanyámtól, feleségemtől még csak nemrégen vettem egy keserű búcsút, könnyek jóformán még fel sem száradtak arcomon, amikor csengettem az ajtón. Repülve ugrottak nyakamba és teljesen megnyugodtak, amint elmeséltem a reptéri szolgálati rendszert, mely szerint reggel megyek, de koradélután már ismét otthon vagyok. Mondanom sem kell, mily nagy volt az öröm. Szeptember végén, egy keddi napon én voltam a reptéri ügyeletes tiszt. Ilyenkor alig volt valaki a reptéren, az idő végtelen lassan telt. A Holt-Sajó a bejárati út mellett karolt át egy virágos rétet, egy félszigetet alkotva a folyó főágához. A csukák, mint egy pálca, vagy faág, mozdulatlanul várták áldozataikat, de egyben nyugodt célt mutatva nekem, ki puskával a kezemben vadásztam rájuk. A lövés következtében egy sem sérült meg, mert a fénytörés egészen más helyen mutatta őket, mint ahol tulajdonképpen lesben álltak. Ennek dacára minden lövés eredményes volt, mert a lövedékek nyomásától megszédültek, nyomban fehér hasukat mutatták és faággal piszkáltam ki őket a partra, hogy nem sokkal később vidáman lubickoljanak a fürdőkádban, hol reggelig maradtak, este pedig frissen kerültek az asztalra. Már kora reggel a jelentéseket írtam, mikor csengett a telefon. Jelentkeztem és a pesti főparancsnokságról egy főhadnagy közölte velem, hogy X alezredes és Y őrnagy fognak szemlét tartani, kik repülőgéppel érkeznek és főleg a század (közelfelderítő) bevetési felkészültségét akarják megvizsgálni. Azonnal intézkedtem a különféle körletek rendbehozására, hogy lehetőleg minden „egybevágó” legyen, majd a további parancsok kiadására — már az időközben megérkezett — reptérparancsnok I. százados foganatosította. A gépek példás sorban álltak indulásra készen, a mentőautó készültségben — soha nem lehet tudni, hogy mikor kerülhet bevetésre —, a légelhárításra 3 géppuska volt elhelyezve a hangárok sarkainál (nevet KÉSZÜLTSÉGI SZEMLE séges, de az I. világháborúból megmaradt Schwarzlose típus), a legénység és a tisztek várakozási helyzetben kémlelték az eget, hogy ha a „szemle” gép feltűnik valahol a láthatáron, azonnal sorakozzanak és várják a jelentést, valamint a szemle megkezdését. A reptér sajókeresztúri oldalán az öreg bacsó támaszkodott kampós botjára, mellette két puli hevert, míg a juhnyáj békésen legelt. Akkor még nem volt oly nagyteljesítményű fűnyíró, hogy egy reptér több holdas füvesítését karban tudták volna tartani, így a békés juhokra várt a fű eltakarítása. Ők nőttek, gyapjúk dúsabb lett, a repülés pedig zavartalanul biztosítva volt. A fő leszállási irány nyugat-kelet vonalban, a Bábonyi bérc felöl volt, mely felett egy Heinckel 46-os gép tűnt fel kb. 11 óra tájban. A gép már leszállásban volt és lassan közeledett a reptér felé, mind alacsonyabbra ereszkedve. Mi már láttuk — ismerve a leszállás feltételeit —, hogy a pilóta nagyon hamar kezdte meg a landolást, hiszen át kellett repülnie a vasúti sínek, töltés és a pálya mellett felállított, elmaradhatatlan sürgöny-oszlo AMERIKAI MAGYAR VILÁG fel. HARCOS ÉNEKE Ősök! Karoljatok, óvjatok viadalban! Magányos fát ki nem kerülök sohasem, ponyvámat fölakasztom görcs ágára örökre. Nem én leszek az első, ki az utolsó csatában elesem. Ráismernek majd szinarany tüszőmre. Ott leszakadt egy csillag, Lecsügged mélyre fejem. Egy asszonynak hűséget ígérve megcsókolom tenyerem. Holló, hattyú, bagoly szállhat tőlem szabadon. Aruah! Mutasd meg, hol a kék Balaton, örökre hadd vágtassak oda, ki tudja honnan. Csak mély nyomaim hagyom a homokban, hogy eső után serleg-sereget leljen az ellenség, amerre mentem, hogy ne perzselje a szomjúság, mint engem. Csak az út, csak az út, csak az úttalan út. Lovam zihál s fejjel a porba zuhan. A felhőről leszakadt egy csillag. Köntösömet lehúzom, majd a homok befelhőz. És alszom, alszom óvatosan, mint homokban a teknőc. Rab Zsuzsa MOSOLYOK A főnök rajtakapja egyik gyakornokát, amint az íróasztalra borulva mélyen alszik. Nyomban felkelti, és rákiabál: — Maga lusta, hanyag fráter, el fogom bocsátani A gyakornok bosszúsan visszaszól: — És ezért keltett fel? A divatáruüzletbe az éjszak betörtek. — És mondja, nagy a kár? — kérdezik a boltvezetőtől. — Elég nagy — feleli —, de még az a szerencse, hogy éppen tegnap szállították le húsz százalékkal az összes árakat. Platsek bepörölte a szomszédját, Kinget becsületsértésért. — Magát azzal vádolják — mondja a bíró Kingnek —, hogy a kutyáját elnevezte Platseknek, és folyton az kiabálta neki: pfuj, Platsek. Ezzel nyilván a szomszédját akarta megsérteni. — Tévedés — tiltakozik King — ezzel a kutyámat akartam megsérteni. 13. oldal pok, vezetékek felett, majd a reptér szélétől is elhúzódni egy darabig, hogy egy pontos leszállást tudjon végrehajtani. A gép csak közeledett és még mindig nem emelkedett magasabbra. Mi behunytuk a szemünket, S. százados intett a mentőautó vezetőjének, hogy indítsa be a motort. A következő pillanatban pedig egy akrobatát megszégyenítő bukfencet vetett a gép, futóműve beakadt a sürgönyvezetékbe, kidöntötte az egyik oszlopot és lomha mozdulattal terült el a földön — nem messze a vasúti töltéstől —, a szárnyak arattak a fűben, míg a kerekek az eget fenyegették. I. százados mentőkocsival, míg mi teherautóval száguldottunk a baleset színhelyére. Szomorú, de egyben nevetséges látvány tárult elénk. A gép szárnyai összetörve, a motor gödröt ásott a földbe, két utasa pedig fejjel lefelé lógva szemlélte a világot. Hála a jó, erős hevedernek, melyekkel be voltak kötve, úgy látszott, komoly sérülés nem érte őket. Kioldottuk a csatákat és félve, óvatosan emeltük ki őket az ülésből, hogy fejre ne essenek. Mindkettő megállt a maga lábán. Századosunk jelentkezett, de az alezredes csak legyintett kezével, mintha így akart volna elhárítani minden hivataloskodást és beszálltak a mentőkocsiba. A század sorfala előtt megálltak egy pillanatra anélkül, hogy a kocsiból kiszálltak volna, intettek mellyel megelégedésüket fejezték ki, majd továbbra bogtak, de a városba egészen a Korona szállodáig Abban kivettek egy szobát, egyenként befeküdtek a fürdőkádba, hol teljesen egyedül, minden szemtanú nélkül tapogathatták végig csontjaikat és megelégedéssel vették tudomásul, hogy nem tört semmi, csak egyes helyeken mutatkozik folytonossági hiány, hol a bőr jól le lett nyúzva. Jól beebédeltek s vonattal utaztak Pestre, így ért véget részünkre a „bevetési felkészültség” szemléje, de hogy a szemlélők milyen jelentést adtak le, azt soha nem tudhatta meg senki, de amint az már lenni szokott, minden bajnak a gép volt az oka, hiszen — mint egyelőre hasznavehetetlen roncs — védekezni úgy sem tudott s nem mondhatta el az igazat. Mi pedig jól befogtuk a szánkat, nem vártuk meg, mig más valaki fogatja be.