Amerikai Magyar Világ, 1976. január (13. évfolyam, 1-5. szám)

1976-01-25 / 4. szám

8 OLDAL AMERIKAI MAGYAR VILÁG TÖRÖK ÖRÖKSÉG Irta: HALÁSZ PÉTER Hajnali fél hatkor, amikor még a téli éjszaka sötétje borul München városára, rendszerint arra ébredek, hogy hálószobám ablaka alatt, az Arcisstrasse és Hessstrasse sarkán beszélgetnek a törökök. Nem mondhatnám, hogy ettől az ébredéstől öröm tölti el szívemet, nap-nap után török szóra riadni nem tartozik éppenséggel egy új nap kezdésének legkellemesebb módjai közé. Dehát tehetetlen Halánx Péter vagyok, ha akarnék sem szólhatnék rájuk, nem beszélek törökül, ők nem értenek magyarul, attól meg visszatart valami, hogy én a magyar, ,,ruhé”t kiáltsák Münchenben a törököknek. Különben sincs rossz szándékuk,nem azon törik azt a török fejüket, hogy miként támasszanak ostrom-lajtorját a ház falához az Arcisstrasse 32-es számú ház gyors bevételének céljából, hogy janicsárnak hurcolják el fiamat, engem meg „ütött az utolsó órád gyaur kutya!” — kiáltással felkoncoljanak. Hitvesemnek nem szükséges vizet forralnia a konyhában, hogy reájuk zúdítsa sisteregve, amint az ötödik emeleti ablak felé kapaszkodnak. Nincs veszély. A törökök nem ostrom-ügyben gyülekeznek ablakom alatt, az utcát söprik. Nem hódítóként érkeztek München ősi városába, de mint vendégmunkások. Valószínűnek vélem, hogy a korahajnali élénk eszmecserének az a magyarázata, hogy a város különböző irányaiból felnyomuló török előőrsök éppen itt találkoznak az ablakom alatt, tisztára véletlenül, minden történelmi előítélet nélkül. A hangos diskurzus nem tart sokáig, tíz-tizenöt percig talán, aztán továbbindulnak, elszélednek a Barerstrasse, a Schellingstrasse és a Meiserstrasse felé. Távolodásukat a seprők fokozatosan halkuló nesze jelzi, ahogyan félhold íveket írnak maguk elé az utcai járdára Narancssárga mellényt viselnek, hogy az autóvezetők idejekorán felfigyeljenek reájuk, amikor az úttesten dolgoznak néhányan kétkerekű kocsit tolnak, van olyan is, aki motoros seprőautóval érkezik a találka színhelyére. Pár perc, azután elnyeli őket a sötétség, mire megvirrad, már nyomuk sincs — az utca tiszta. Minthogy hajnalonként ők ébresztenek, érthető, hogy lassan-lassan foglalkoztatni kezdenek engem ezek a törökök. Végülis könnyen elképzelhető, hogy ősi kapcsolat köti össze sorsunkat, e narancssárga mellényes férfiak egyikének-másikának őse háromszáztizenhárom esztendővel ezelőtt talán Köpriki Ahmed nagyvezér seregében szolgált s ki tudja, hogy az én valamelyik ősöm — apai, vagy anyai ágon — nem élt-e éppenséggel Érsekujvárott, amikor az ostromlók a vár alá érkeztek. Nem tudom ugyan családjámat háromszáztizenhárom évre visszavezetni, de ez nem jelent semmit, ebből még nem következik az, hogy ne lettek volna őseim és ne élhettek volna Érsekújvár falai mögött. Sőt, amint most itt eltűnődöm a hajnali csendben, nagyon jól el tudom képzelni érsekújvári ősömet. Szilaj harcos volt-e, marcona férfi, véres csatákban megedzett katona? Nemrég olvastam egy történelmi írásban, hogy a hajdani magyar várakban a legszínesebb és legváltozatosabb foglalkozások és feladatok hosszú sorát művelte a vámép, volt közöttük — hadd idézzem Bajor Nagy Ernő idevonatkozó, élvezetes tanulmányából — „számtartó, kulcsár, sáfár, abrakosztó, seregdiák, bástyás, pallérbíró, tornyos virrasztó” és még sokféle más. A legvalószínűbbnek az látszik, hogy az én ősöm tornyos virrasztó .I volt és tőle örököltem átkos rossz alvásomat, tornyot nem, csak a virrasztásra való készséget hagyta utódjaira. Dehát ha nem is volt romantikus beosztása ősömnek Újváron, attól még megeshetett, hogy szemtől-szembe került valamelyik narancssárga mellényes török vendégmunkás ősével — ott állt szegény feje a toronyban és virrasztóit, kémlelte a láthatárt, közeleg-e vajon serege élén Köprili Ahmed — s minthogy már annyi éjszakán virrasztótt hiába, ébersége csökkent (utódjai ezt is megörökölték tőle) és nem vette észre, hogy a török előőrsök már ott settenkednek a várfalon, az egyikük felfelé kúszik a toronyba — talán éppen annak az őse, aki most ott azt a kétkerekű szemeteskocsit tolja — s mire feleszmélt szegény ősöm, már késő volt, török kard sebezte halálra és török diadalordítás volt az utolsó hang, amely elhatolt tudatáig: — Szolgám leszel a másvilágon! — bár nincs kizárva, hogy ezzel nem a törökök, de az indiánok fenyegetődztek és ők is csak May Károly regényeiben. Elvben, mitagadás, mindez nagyon könnyen lehetséges. És igy az is, hogy ennek a narancssárga mellényesnek vérszomjas őse döntő módon befolyásolta az én életemnek az alakulását, egyéniségem, természetem, hajlamaim és hajlandóságaim formálódását. Családunk története talán éppen abban a minutában vett kedvezőtlen fordulatot, amelyben a narancssárga mellényes török vendégmunkás őse megölte az, én tornyos virrasztó ősömet. Ki tudja, hogyha ez a tornyos virrasztó életben marad és továbbélheti harmonikus családi életét Érsekújvár falai mögött, milyen utódok születnek, nem jött volna-e világra a családfa valamelyik kései hajtásaként, százötven, kétszáz vagy akár háromszáz (Folyt, a 11. oldalon) együttes erőfeszítéssel , de nem pusztán munkanélküli segéllyel oldják meg. Szakértők szerint a munkanélküliség még sokáig elhúzódhat. Azzal számolnak például, hogy 1985-re 800 ezerrel több diplomásunk lesz mint diplomás állásunk. Ma már azonban nem fogadhatjuk el a munkanélküliséget „természetesnek” — a cél a dolgozók teljes foglalkoztatottsága (avagy legalább a 3 százalékot meg nem haladó munkanélküliség). Ehhez mindenekelőtt arra lenne szükség, hogy mindenki érezze: a munkanélküliséget nem fogadhatjuk el társadalmunk természetes jelenségeként, azt fel kell számolnunk. Íme egy lehetőség: nagyszámú régi épületet menthetnénk meg azzal, hogy az állam erélyes beavatkozása eredményeképpen akár a szakképzetlen munkaerőt is foglalkoztatva, renoválnánk azokat. Ott ahol lakáshiánnyal küszködünk, ez sokat segítene. Azonban nem akarjuk a példákat sorolni — abban reménykedve, hogy az idei elnökválasztási kampány jelöltjeinek többszáz kitűnő ötlettel van tele a tarsolya: hogyan számolhatjuk fel a munkanélkülisséget? Hogyan menthetjük meg Amerika egyik legértékesebb „erőforrását” — magát a munkaerőt? Cari Niedermayer ■■MIK ÚJA | A LEGFONTOSABB ENERGIAFORRÁS Manapság sokat vitatjuk az energiaforrások és természetes erőforrások pazarlásának kérdéseit. Van-e azonban értékesebb „erőforrásunk”, mint a közel 8 millió munkanélküli? Van-e nagyobb „pazarlása” a nemzet igazi erőforrásaink mint a nem foglalkoztatott munkaerő? A magas munkanélküliség adatai különösen megdöbbentőek, ha arra gondolunk, hogy a fiatalkorú dolgozóknak több mint 20 százaléka van munka nélkül. Régebben úgy tekintettük a munkanélküliséget mint az infláció megoldásának leghatékonyabb eszközét. Ma azonban, ilyen hosszan tartó, s ilyen széleskörű munkanélküliségnek, sajnos, továbbra is a kellős közepén, s egyáltalán nem a végén, le kell vonnunk a konzekvenciát: a munkanélküliség úgy látszik semmit sem segített az infláción, így tehát a munkanélküliségben semmi jó nincs, amiért azt továbbra is „természetes” állapotnak tekinthetnénk. , Az Egyesült Államok bizonyos szempontból egyedülálló abban, hogy sem az állam, sem a nagyvállalatok vezetői nem tekintik kötelességüknek, hogy a hanyatló iparágak, avagy a csődbe került vállalatok elbocsájtott dolgozóinak problémáit S’Z'E'M *1*1 A következő kérdést tették fel nagyszámú amerikai családnak: írja le azt a két vagy három alapvető problémát, amely véleménye szerint az ország legfontosabb megoldandó problémája, amely egyúttal saját magának is gondot okoz, s amelynek megoldását várja az új elnöktől? A válaszadók messze nagy többsége, az összes válaszadó 85 százaléka azt válaszolta, hogy a gazdasági élet nemcsakhogy az elsőszámú tényező amely aggasztja őket, hanem egyúttal az a probléma amelyet az elkövetkezendő elnöknek meg kell oldania. A 85 százalékon belül 55 százalék elsősorban az infláció miatt aggódik, amíg 30 százalék inkább a munkanélküliséget, illetve az állásokkal kapcsolatos problémákat tartja létfontosságúnak. Amennyiben viszont a választóknak ilyen nagy hányada tartja a gazdasági problémákat elsődlegesnek, nagy a valószínűsége annak, hogy az idei választásokon inkább demokrata mint republikánus elnökre fogják szavazataikat leadni. Egy másik, fontos tényező az 1,475 válaszadó szerint a kormány és az ország vezetőinek, megbízhatósága és tisztasága. Igaz, a Watergate-ügy óta csökkent azoknak a száma akik a vezető politikusok dolgai miatt aggódnak elsősorban, még ma is jelentős az ilyen válaszadók száma (17 százalék). Hasonló fontosságúnak tekintették a válaszadók a bűnözés és erőszak problémát. Mindazonáltal a bűnözés fontosságának megítélésében már évek óta körülbelül hasonló arányban érkeznek a válaszok a közvéleménykutatók kérdéseire. A külpolitika ügyeit meglepően kevesen tartották fontosnak: amíg 1972-ben a válaszadók 29 százaléka fejezte ki aggályait ez ügyben ma csupán 5 százalék. 1960-ban Kennedy az Egyesült Államok rakétafegyverek terén tapasztalt hátrányát lovagolta meg, később Johnson, majd Nixon más külpolitikai ügyeket. Ma azonban úgy tűnik az amerikaikat elsősorban az amerikai gazdaság aggasztja.