Amerikai Magyar Világ, 1976. február (13. évfolyam, 5-9. szám)
1976-02-15 / 7. szám
BÁCSKAY EMLÉKEK Egy hat év előtti újságcikk jelenti a ,, Magyar Szó” (Jugoszlávia magyar nyelvű napilap) olvasóinak hogy ismét csantavéri nagyszoknyás asszonyokat „fogtak le” a Lengyel-Cseh és a Magyar-Jugoszláv határon. Csehszlovákiából pisztolyokat akartak átcsempészni a parasztszoknya redői közé rejtve. Otthon jó pénzért lehet értékesíteni ezt az „árut”. Más „nemes” és kevésbé nemes árut vesznek Triesztben, Bécsben, Lengyelországban, Csehszlovákiában és azt hol a másik államban, hol otthon igyekeznek féláron értékesíteni. Mindenkor sikerül is nekik, mert jól ismerik a „piac” keresletét-kínálatát itt is, ott is. Pedig szavamra, egynek sincs közgazdasági egyeteme. A jubó konyak és más Tömény italt kedvelik Bécsben is, Pesten is. A Mexikó és Schweden Platzon beszerzett áru elkel Pesten is, Krakkóban is, Pozonyban is. A lengyel vásznat szeretik a Jugók is, mint a Cseh üvegárut és fehér alsóneműt is. Ezek a koros nénikék sem olaszul, sem németül, sem lengyelül, sem csehül, de nagyobbára még szerbül sem beszélnek. Csantaver? Milyen hely ez és hol van? — Ez egyike a legnagyobb magyar falvaknak Bácskában, ahol valamikor naponta négy vagon sertést „vagoníroztak”; ahol az emberek tiszták és szorgalmasak; ahol az emberek nem felejtették el sem nyelvüket, sem nemzeti hovatartozásukat. Ez a falu a világ vége, mert a vonat sem megy tovább. A Budapest-Belgrád vasútvonal egyik mellékága ez a Csantavéri „gyors”. Az újságcikk számomra szomorú is volt, nem is. Sajnálattal vettem tudomásul az elkövetett szbálytalanságokat. Egyben örömmel töltött el, hogy ezek az egyszerű emberek milyen találékonyak és még, ha „svindlik” árán is, a felszínen tudják magukat tartani ezekben a gazdaságilag nehéz időkben. A cikk olvasása idézte fel azt az emléket amikor a háború utáni években Szabadka felé utaztam a hajnali órákban, Belgrádból. Belgrádban az egyetemre iratkoztam be. Fiatal voltam és minden megragadott. Nagyfénynél megállt a vonat és a Csantavéri utasok is felszálltak a mi vonatunkra. Fejkendős, nagyszoknyás, nénikék, feketeruhás kalapos bácsikák. Nagy kosarakat raktak lábaik köré, hogy „kéznél” legyen minden. A pénteki hetipiacra igyekeztek Szabadkára. A vagon középútjának túlsó oldalán, nekemátellemben telepedett le közülük néhány, két férfi és három asszonyVelem szemben már Újvidék óta egy húsz év körüli lány és egy 6-8 évvel idősebb fiatalember foglalt helyet. Szerbül beszélgettek és a magázásból következtettem, hogy csak utastársak. A vagont csak az ülések támlája választotta el „fülkékre”, egyébként az egész terület egybetartozott. Miután elrendezkedtek az ujjonan jött utasok, az egyik parasztember okuláréját és tisztes távolságba tartva a „Szabad Vajdaságot” (az akkori magyar nyelvű napilap), és nem túl hangosan olvasni kezdett. Az asszonyok térdeikre helyezték kisebb kosaraikat és faltozni kezdtek belőle. Figyelték az olvasót és ettek. A szellem is, a test is táplálkozott. —■ Néhány perc elteltével az utasoknak végig kellett hallgatni a következő incidenst, ami a szemem előtt zajlódott le. A „szerb” fiatalember nyers fennhangon szólította fel az olvasót hogy:” Hagyja már abba ezt a kutyanyelvet!. Miért nem olvassa inkább a Borbát (a párt szerb-horvát nyelvű hivatalos lapja)? „Mert nem tudok szerbül. De amint látom maga is ezen a kutyanyelven szólt hozzám!” — volt az idős ember válasza. A fiatalember arrogáns felelete az volt hogy:” Én is Tömörkény-Gárdonyi-Mikszáth-féle magyar paraszt:” Hát kérem nem tudom, hogy miért kellene szégyelnem, hogy magyar vagyok, inkább büszke vagyok rá, de azt én is igazán szégyenlem, hogy maga is magyar.” Az utasok csendben hallgatták a rövid, de sokatmondó párbeszédet. De a bácsika utolsó szavai után harsány nevetés tört ki az egész kocsiban. Még tapsoltak is. Úgy tűnt, hogy az esemény lezárult. De nem! Az átellenben ülő szerb lány a fiatalemberhez fordult és kíváncsian kérdezte, hogy mi történt. „Ez egy nacionalista-soviniszta banda!” — volt a felelet. Annyira legyőzöttnek érezte magát a fiatalember ezzel a kis parasztemberrel szemben, hogy felpaprikázott hangulatában elrohant. Csak pár perc múlva tért vissza egy géppisztolyos rendőrrel. Azokban a háború utáni időkben minden vonaljáraton egy-egy „milicista” teljesített szolgálatot. — A fiatalember távolléte alatt a szerb lány megkérdezte tőlem, hogy mi történt az előbb. Láttam az arcán, hogy a fiatalember válaszát kételyekkel fogadta. Csodálkozott a történet kétféleképpeni elmondásán. A rendőr elkérte a csantavériek igazolványait és felszólította őket,hogy maradjanak ott amíg ő vissza nem jön és majd tisztázzák az ügyet a rendőrségen, Szabadkán. Olyan arcot öltött időközben mind aki az új rendszer felforgatóival áll szemben. Ezalatt a szerb lány is kivette táskájából a személyazonossági igazolványát és a rendőr kezébe nyomta a többi felé: „Én is megyek velük együtt a rendőrségre! A rendőr kérdőleg fordult a fiatalemberhez, hogy talán „ez” is az ötös csoporthoz tartozik? „Nem! De miért csinálja ezt?” kérdezte a fiatalember a lánytól. A lány válasza rövid és lesutytó volt: „Maga egy szemét! Előttünk, szerbek előtt aki megtagadja nemzetét az egy szemét!” Ezután a jelenet után a rendőr letette az igazolványokat az egyik asszony kosarára és azt mondta, hogy mindenki vegy el a magáét. A fiatalemberhez fordulva pedig: „Add csak ide az igazolványodat.” A mutatóujja, nemzetközileg is ismert, intésével pedig maga után parancsolta a fiatalembert. Mielőtt a vonat befutott volna az állomásra már mindenki összeszedte és felöltötte holmiját. Az ablakhoz igyekeztek, hogy lássák miként kiséri maga előtt a rendőr a kutyanyelvű magyart. Mert ő volt a kutyanyelvű és a magyarság szégyene. Hát kérem én az előbb elmondott igaz történet miatt sajnálom, hogy a Csantavéri parasztasszonyok a bíróság elé kerültek. Viszont vigasztalódom abban, hogy az ilyen eszű parasztemberek még a bíróság előtt is megvédik magukat azon a „kutyanyelven”. , Szabadkai A CSANTAVÉRI ASSZONYOK DÜNNYÖGŐ Ázva áztál szegény virágszál mellettem, mégse fáztál. Ázva áztam szegény virágszál, melletted, mégse fáztam. Ott a rózsa, itt a karója, szívünket nincs, ki ájja. Sem a mérleg, amin kimérnek, külön, kilóra. Győre Imre AMERIKAI MAGYAR VILÁG Humor Kovács találkozik Szabóval és megkérdi tőle: — Te, a múltkor egy zsirpecsét volt az ünneplő ruhádon. Mit csináltál vele? — Bekentem sósavval — mondja Szabó. Másnap újra találkoznak. — Te — mondja Kovács —, én is bekentem az ünneplő ruhámon levő zsirpecsétet sósavval, és a sósav az egész szövetet kimarta. — Az enyémet is. *** — Milyen pechem van ezzel a töltőtollal — mondja bosszankodva az orvos. — Valahányszor receptet akarok inni, mindig felmondja a szolgálatot. — Azt hiszem, tévedés lesz a dologban — nyög a beteg. — Ami a doktor úr kezében van, az a lázmérő, a töltőtollat pedig a hónom alá tetszett dugni. *** — Ezt a hintalovat most vettem Gyurikának, ugye szép? A kicsike ugyan inkább egy játékvasutat akart, de nem mertem megvenni, mostanában annyi vonatszerencsétlenség történik! 18. OLDAL A VILLAMOSMEGÁLLÓNÁL (Folyt, a 9. oldalról) voltunk. Később aztán jó volt a Szentkirályi utcai, majd az Ipar utcai elemi. Emlékszem, egyszer tanítás közben hazavittek a Vilmos császár úti iskolából, mert égett a Károly körúti háznak a felső emelete. A Palace panzió pedig az alatta lévő emeleten volt. Nagy tömeg nézte a tüzet, élénken él emlékezetemben a jelenet, ahogyan ott álltam közöttük, fölfelé meresztett nyakkal. A panziót a tűzoltók megmentették. A háború után a Bajza utcában laktam egy ideig apámmal, majd Buda következett, nagyszerű levegő, fenyvesek, a közelben a János-hegyi kilátótorony, de amikor csak lehetett, átmentem Pestre. Más Pestről Budára járt kirándulni és jó levegőt szívni, én pedig vasárnap délutánonként beültem rozoga kis DKV autómba és behajtottam az Andrássy útra, leültem a Negró eszpresszó teraszára, hogy egy jó kis benzingőzös levegőt szívjak a tüdőmre. Egyszóval mindig Pesthez tartozónak éreztem magam... a müncheni úr hangjára rezzenek fel: — Már jön is a 15-ös... Mégegyszer megköszönöm a szivességét és megkérdem tőle: — Ön mikor járt Budapesten? Azt feleli, hogy többször is elautózott a Balatonhoz is, Budapestre is, legutóbb két esztendővel ezelőtt járt ott. És ő is megkérdezi, hogy én mikor voltam ott utoljára? Mire azt felelem: — Ebben a pillanatban érkeztem vissza... Csodálkozva néz rám, aztán elmosolyodik, látom rajta, hogy arra gondol: hiába, ezek a magyarok, furcsák népség. Kiismerhetetlenek.