Amerikai Magyar Világ, 1976. február (13. évfolyam, 5-9. szám)

1976-02-15 / 7. szám

BÁCSKAY EMLÉKEK Egy hat év előtti újságcikk jelenti a ,, Magyar Szó” (Jugoszlávia magyar nyelvű napilap) olvasóinak hogy ismét csantavéri nagyszoknyás asszonyokat „fogtak le” a Lengyel-Cseh és a Magyar-Jugoszláv határon. Csehszlovákiából pisztolyokat akartak átcsempészni a parasztszoknya redői közé rejtve. Otthon jó pénzért lehet értékesíteni ezt az „árut”. Más „nemes” és kevésbé nemes árut vesznek Triesztben, Bécsben, Lengyelországban, Csehszlová­kiában és azt hol a másik államban, hol otthon igyekeznek féláron értékesíteni. Mindenkor sikerül is nekik, mert jól ismerik a „piac” keresletét-kínálatát itt is, ott is. Pedig szavamra, egynek sincs közgazdasági egyeteme. A jubó konyak és más Tömény italt kedvelik Bécsben is, Pesten is. A Mexikó és Schweden Platzon beszerzett áru elkel Pesten is, Krakkóban is, Pozonyban is. A lengyel vásznat szeretik a Jugók is, mint a Cseh üvegárut és fehér alsóneműt is. Ezek a koros nénikék sem olaszul, sem németül, sem lengyelül, sem csehül, de nagyobbára még szerbül sem beszélnek. Csantaver? Milyen hely ez és hol van? — Ez egyike a legnagyobb magyar falvaknak Bácskában, ahol valamikor naponta négy vagon sertést „vagoníroztak”; ahol az emberek tiszták és szorgalmasak; ahol az emberek nem felejtették el sem nyelvüket, sem nemzeti hovatartozá­sukat. Ez a falu a világ vége, mert a vonat sem megy tovább. A Budapest-Belgrád vasútvonal egyik mellékága ez a Csantavéri „gyors”. Az újságcikk számomra szomorú is volt, nem is. Sajnálattal vettem tudomásul az elkövetett szbályta­­lanságokat. Egyben örömmel töltött el, hogy ezek az egyszerű emberek milyen találékonyak és még, ha „svindlik” árán is, a felszínen tudják magukat tartani ezekben a gazdaságilag nehéz időkben. A cikk olvasása idézte fel azt az emléket amikor a háború utáni években Szabadka felé utaztam a hajnali órákban, Belgrádból. Belgrádban az egyetemre iratkoztam be. Fiatal voltam és minden megragadott. Nagyfénynél megállt a vonat és a Csantavéri utasok is felszálltak a mi vonatunkra. Fejkendős, nagyszoknyás, nénikék, feketeruhás kalapos bácsikák. Nagy kosarakat raktak lábaik köré, hogy „kéznél” legyen minden. A pénteki hetipiacra igyekeztek Szabadkára. A vagon középútjának túlsó oldalán, nekem­átellemben telepedett le közülük néhány, két férfi és három asszonyVelem szemben már Újvidék óta egy húsz év körüli lány és egy 6-8 évvel idősebb fiatalember foglalt helyet. Szerbül beszélgettek és a magázásból következtettem, hogy csak utastársak. A vagont csak az ülések támlája választotta el „fülkékre”, egyébként az egész terület egybetarto­zott. Miután elrendezkedtek az ujjonan jött utasok, az egyik parasztember okuláréját és tisztes távolságba tartva a „Szabad Vajdaságot” (az akkori magyar nyelvű napilap), és nem túl hangosan olvasni kezdett. Az asszonyok térdeikre helyezték kisebb kosaraikat és faltozni kezdtek belőle. Figyelték az olvasót és ettek. A szellem is, a test is táplálkozott. —■ Néhány perc elteltével az utasoknak végig kellett hallgatni a következő incidenst, ami a szemem előtt zajlódott le. A „szerb” fiatalember nyers fennhangon szólította fel az olvasót hogy:” Hagyja már abba ezt a kutyanyelvet!. Miért nem olvassa inkább a Borbá­t (a párt szerb-horvát nyelvű hivatalos lapja)? „Mert nem tudok szerbül. De amint látom maga is ezen a kutyanyelven szólt hozzám!” — volt az idős ember válasza. A fiatalember arrogáns felelete az volt hogy:” Én is Tömörkény-Gárdonyi-Mikszáth-féle magyar paraszt:” Hát kérem nem tudom, hogy miért kellene szégyelnem, hogy magyar vagyok, inkább büszke vagyok rá, de azt én is igazán szégyenlem, hogy maga is magyar.” Az utasok csendben hallgatták a rövid, de sokatmondó párbeszédet. De a bácsika utolsó szavai után harsány nevetés tört ki az egész kocsiban. Még tapsoltak is. Úgy tűnt, hogy az esemény lezárult. De nem! Az átellenben ülő szerb lány a fiatalemberhez fordult és kíváncsian kérdezte, hogy mi történt. „Ez egy nacionalista-soviniszta banda!” — volt a felelet. Annyira legyőzöttnek érezte magát a fiatalember ezzel a kis parasztemberrel szemben, hogy felpaprikázott hangulatában elrohant. Csak pár perc múlva tért vissza egy géppisztolyos rendőrrel. Azokban a háború utáni időkben minden vonaljáraton egy-egy „milicista” teljesített szolgálatot. — A fiatalember távolléte alatt a szerb lány megkérdezte tőlem, hogy mi történt az előbb. Láttam az arcán, hogy a fiatalember válaszát kételyekkel fogadta. Csodálko­zott a történet kétféleképpeni elmondásán. A rendőr elkérte a csantavériek igazolványait és felszólította őket,hogy maradjanak ott amíg ő vissza nem jön és majd tisztázzák az ügyet a rendőrségen, Szabadkán.­­ Olyan arcot öltött időközben mind aki az új rendszer felforgatóival áll szemben. Ezalatt a szerb lány is kivette táskájából a személyazonossági igazolványát és a rendőr kezébe nyomta a többi felé: „Én is megyek velük együtt a rendőrségre! A rendőr kérdőleg fordult a fiatalemberhez, hogy talán „ez” is az ötös csoporthoz tartozik? „Nem! De miért csinálja ezt?” kérdezte a fiatalember a lánytól. A lány válasza rövid és lesutytó volt: „Maga egy szemét! Előttünk, szerbek előtt aki megtagadja nemzetét az egy szemét!” Ezután a jelenet után a rendőr letette az igazolványokat az egyik asszony kosarára és azt mondta, hogy mindenki vegy el a magáét. A fiatalemberhez fordulva pedig: „Add csak ide az igazolványodat.” A mutatóujja, nemzetközileg is ismert, intésével pedig maga után parancsolta a fiatalembert. Mielőtt a vonat befutott volna az állomásra már mindenki összeszedte és felöltötte holmiját. Az ablakhoz igyekeztek, hogy lássák miként kiséri maga előtt a rendőr a kutyanyelvű magyart. Mert ő volt a kutyanyelvű és a magyarság szégyene. Hát kérem én az előbb elmondott igaz történet miatt sajnálom, hogy a Csantavér­i parasztasszonyok a bíróság elé kerültek. Viszont vigasztalódom abban, hogy az ilyen eszű parasztemberek még a bíróság előtt is megvédik magukat azon a „kutyanyelven”. , Szabadkai A CSANTAVÉRI ASSZONYOK DÜNNYÖGŐ Ázva áztál szegény virágszál mellettem, mégse fáztál. Ázva áztam szegény virágszál, melletted, mégse fáztam. Ott a rózsa, itt a karója, szívünket nincs, ki ájja. S­em a mérleg, amin kimérnek, külön, kilóra. Győre Imre AMERIKAI MAGYAR VILÁG Humor Kovács találkozik Szabóval és megkérdi tőle: — Te, a múltkor egy zsirpecsét volt az ünneplő ruhádon. Mit csináltál vele? — Bekentem sósavval — mondja Szabó. Másnap újra találkoznak. — Te — mondja Kovács —, én is bekentem az ünneplő ruhámon levő zsirpecsétet sósavval, és a sósav az egész szövetet kimarta. — Az enyémet is. *** — Milyen pechem van ezzel a töltőtollal — mondja bosszankodva az orvos. — Valahányszor receptet akarok inni, mindig felmondja a szolgálatot. — Azt hiszem, tévedés lesz a dologban — nyög a beteg. — Ami a doktor úr kezében van, az a lázmérő, a töltőtollat pedig a hónom alá tetszett dugni. *** — Ezt a hintalovat most vettem Gyurikának, ugye szép? A kicsike ugyan inkább egy játékvasutat akart, de nem mertem megvenni, mostanában annyi vonatszerencsétlenség történik! 18. OLDAL A VILLAMOSMEGÁLLÓNÁL (Folyt, a 9. oldalról) voltunk. Később aztán jó volt a Szentkirályi­ utcai, majd az Ipar­ utcai elemi. Emlékszem, egyszer tanítás közben hazavittek a Vilmos császár úti iskolából, mert égett a Károly körúti háznak a felső emelete. A Palace panzió pedig az alatta lévő emeleten volt. Nagy tömeg nézte a tüzet, élénken él emlékezetemben a jelenet, ahogyan ott álltam közöttük, fölfelé meresztett nyakkal. A panziót a tűzoltók megmentet­ték. A háború után a Bajza utcában laktam egy ideig apámmal, majd Buda következett, nagyszerű levegő, fenyvesek, a közelben a János-hegyi kilátótorony, de amikor csak lehetett, átmentem Pestre. Más Pestről Budára járt kirándulni és jó levegőt szívni, én pedig vasárnap délutánonként­ beültem rozoga kis DKV autómba és behajtottam az Andrássy útra, leültem a Negró eszpresszó teraszára, hogy egy jó kis benzingőzös levegőt szívjak a tüdőmre. Egyszóval mindig Pesthez tartozónak éreztem magam... a müncheni úr hangjára rezzenek fel: — Már jön is a 15-ös... Mégegyszer megköszönöm a szivességét és megkér­dem tőle: — Ön mikor járt Budapesten? Azt feleli, hogy többször is elautózott a Balatonhoz is, Budapestre is, legutóbb két esztendővel ezelőtt járt ott. És ő is megkérdezi, hogy én mikor voltam ott utoljára? Mire azt felelem: — Ebben a pillanatban érkeztem vissza... Csodálkozva néz rám, aztán elmosolyodik, látom rajta, hogy arra gondol: hiába, ezek a magyarok, furcsák népség. Kiismerhetetlenek.

Next