Anyagi Érdekeink, 1869 (2. évfolyam, 16-62. szám)
1869-02-21 / 21. szám
162 államok — hivatásának ismerte az uralmat. Egész gazdálkodása katonák és hadi szerek termelésére volt irányozva, s a czélzat nem volt egyéb, mint a nyugatrómai császárságot, — e galvanisált hullát, — Középeurópában életre kelteni. Ez azonban nem sikerült: a dolog oda fejlődött, hogy Magyarország végre öntudatra ébredt s a világ fejlődésének irányát felismerve, a vénség tehetetlen két kórságát kinevette, és ifjú erejének öntudatában saját hivatására kezdett gondolni, és napról-napra hangosabban és határozottabban követeli, hogy ennek teljesítése neki megengedtessék. — E hivatás a gazdálkodás. Ez érte Ausztriát. Felette bajos, saját korunk felett tisztán és elfogulatlanul ítélni, s azért épen nem állíthatjuk határozottan, hogy Magyarországnak gazdálkodási törekvései megsemmisitették-e már, vagy megsemmisithetik-e az „Ausztria“ névvel összeforrt német-római császársági vágyadalmakat. Meglehet, hogy igen, meg lehet hogy nem. Az első esetben Ausztria csak szerencsésnek érezheti magát, a miattami őt „érte“; az utóbbi esetben azonban beláthatlan küzdelmekre lehetünk elkészülve, melyeknek kimenetele végzetes lesz talán ránk nézve, talán azokra nézve, akik Magyarország gazdasági hivatásának útját állam netalán jónak látnák. Egy igazság azonban egészen világosan áll szemeink előtt, világosan és kétségbevonhatlanul, mivel ez igazságot nem a babona hagyományaiból, hanem a nemzetek művelődési— vagy ami ezzel azonos — gazdasági történelméből, kétségtelen társadalomgazdasági törvényekből merítettük; törvényekből, melyek ép oly változhatatlanok és örökigazságuak, mint azon törvények, melyek szerint az égi testek mozognak, melyek szerint a vegyészeti elemek egyesülnek és felbomlanak, a növények fejlődnek és elhervadnak, az állatok élnek és meghalnak. És ez igazság abban áll, hogy Magyarországnak gazdasági hivatását okvetlenül teljesítenie kell, hogy azt semminek a világon fel nem áldozhatja, mivel csak érte él és csak általa él. Mert hisz ha a világ folyásáról csak igen felületes ismerettel bírunk is, teljes tisztasággal előttünk állhat a jövőnek azon képe, melyet Magyarország mutatni fogna, ha gazdasági hivatásáról lemondana. Az alakulás első fokozata abban állna, hogy a szegényebb osztályok mindig jobban sülyednének s a vagyon, a tőke mind kevesebb kézbe halmozódnék össze. Magyarország néhány jábób és sok millió proletár országa lenne. Hogy ez, tisztán emberiségi szempontból is, mily borzasztó hanyatlás lenne, arról világos fogalma lehet annak, aki például Keletindia, vagy Izland, vagy a római császárságnak gazdasági és társadalmi viszonyait figyelemre méltatta. De nálunk a helyzet annyival súlyosabb volna, amennyiben biztosan kiszámíthatjuk, hogy ama Nábábok idegenek volnának a magyar pedig csak a nyomorult tömegből állana. Ha e lejtőre jutottunk, a második lépés, a társadalomgazdasági törvények szerint nem lehetne más, mint a magyar nemzet értelmi és erkölcsi sülyedése, mely utóbb oda vezetne, hogy a műveltebb és gazdag idegen uralkodó osztálynak megvetését vonná fejünkre, ezt pedig a dolgok természetes rendje szerint mihamar meg is érdemelnék. Nemzetünk egyes kiváló tagjai, kik rendkívüli erőmegfeszítéssel a tömegből kiemelkednének, csak nemzetiségünk feláldozása árán emelkedhetnének ki, és eljönne az idő, midőn minden valamirevaló tehetség: emberi kötelességnek tarthatná: megtagadni, hogy magyar. De a magyar még élne bár nyomorba, butaságba és bűnbe sülyedve. Néha talán felébredne bennünk a múlt idők emléke, a szabadságvágy és — ami az emberi természetből folyik — a véres bosszú kéjes mámora, mely az emberiségi kötelmeket, a jövőt az eszélyességet felejtve, csak egy vágyat ismer: a szenvedett vagy szenvelgett sérelmeket vértengerbe fojtani. És bekövetkeznék a harmadik stádium, a magyar faj elleni irtóháboru, melynek kimenetelét azon tükörben láthatjuk, melyet az amerikai és ausztráliai benszülöttek ellen követett eljárás szemünk elé tár. . . . Azonban — hála a felvilágosodás szellemének — mi már öntudattal bírunk. Mi igen jól tudjuk, hogy másra vagyunk hivatva, minthogy a jövendőbeli századok számára rémtragédiák tárgyául szolgáljunk, s minthogy ezt tudjuk, gazdasági hivatásunkat veszélyeztetni nem fogjuk, hanem öntudatos erővel és határozottsággal teljesíteni fogjuk azt. És ha ezt teszszük, biztosak lehetünk afelől, hogy törekvésünket előbb-utóbb siker fogja koronázni, mert az általunk követett irány ugyanaz leend, melyet a korszellem, az emberi művelődés feltartóztathatlan menete is követ, s melynek diadalát az emberi nem társadalomgazdasági törvényei elkerülhetlenné tesznek. Ennek világosabbá tételére néhány megjegyzést fogunk tenni. A hadsereg felszerelése. E tárgyról lapunk február 7-ei számában már volt szó. Hogy az ott kifejtett nézetek az iparososztály közvéleményét fejezték ki, arról azon tény is tanúskodik, hogy az orsz. m. iparegyesület február 9-én hasonló értelmű felterjesztést intézett a honvédelmi minisztériumhoz, kérvén egyúttal a közgazdasági minisztériumot, hogy azt erélyesen támogassa. Minthogy az iparososztály kívánalmai e kérelemben szabatosabban vannak kifejezve, azt ezennel közlendőnek véljük. Az érintett kérvény így hangzik : Nagyméltóságú miniszter úr! Meglevén győződve, hogy nagyméltóságod a magyar honvédsereg felszerelését, a dolog természetéhez képest tisztán honvédelmi tekintetből is magában az országban óhajtja elkészíttetni, s nem kívánja a hadi czélokra fordított összegek magassága által úgyis már érezhetőleg csökkentett nemzeti jólétet, s az ezzel egyenlő arányban növekedő honvédelmi képességet a szükséges szereknek külföldön való beszerzése által megbénítani, az országos magyar iparegyesület kötelességének tartja, számos hazai iparosnak óhajtását a következőkben nagyméltóságod elé terjeszteni, s annak kegyes tekintetbe vételét ajánlani. Azon nyugtalanító hírek, hogy a magy. kir. honvédelmi minisztérium már jelentékeny szállítási szerződéseket kötött külföldi vállalkozókkal megcáfoltattak ugyan, de ez nem elégséges arra, hogy iparososztályunk bizton meggyőződhessék, mikép a szállításokra vonatkozólag oly te