Anyagi Érdekeink, 1874 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1874-09-18 / 9. szám
constanci nagygyűlés által adott azon tanácsokhoz, mikép lehet az idegen tőke nagy áramlatában fekvő veszélyeket kikerülni, és a rövid határidejű hitelek helyett mind hosszabb időre terjedőket vettek. A fogyasztási egyletek közül 1873-tól 189 küldött be kimutatást (az 1872-ki 170 ellenében). Itt a haladás még inkább szembetűnő. Az eladási összeg 1872-ben 5.219,849 tallért, 1873 ban 7.294,000 tallért tett ki. A tagok követelése 1872-ben 558,377, 1873- ban 804,000 tallérra rúgott. Az alaptőkét 1872-ben 86,135 tallér, 1873-ban 117,000 tallér képezte. Emellett megjegyzendő, hogy a tagok követelése és az alaptőke majdnem csupán a nyeremények többletéből és csak igen csekély részben gyűjtettek kész befizetésekből. Az osztrák nemzeti bank kamatlábának leszállítása — ha a hír való — sept. 25-én döntetik el. Az igazgatóság csak igen nehezen engedett a közvélemény állandó sürgetésének csak annyira is, hogy a kamat leszállításának kérdését napirendre tűzze. Miután Európában a pénz ez idő szerint mindenütt olcsó, s az osztrák nemzeti banknak nincs oka félni, hogy a kamatláb leszállítása esetében zavarba jöhessen, nem is képzelhető semmiféle érdek amiért a kamatlábat eVo-ról le ne lehetne szállítani, hacsak nem az, hogy az elmúlt szédelgős korszakban megszokták lehetetlennek tekinteni, hogy a pénz még 5%-nál olcsóbb is lehessen. Az ezidei jóformán kedvező aratás alkalmából Neumann X. F. egy (német) röpiratot bocsátott ki „az aratásokról és Ausztria-Magyarország jólétéről“, melyben kellő statistikai apparátussal folytatott számítgatások nyomán azon eredményre jön, hogy Ausztria- Magyarországra nézve a jó vagy rész aratások csak másodrendű befolyást gyakorolnak a közjólétre, amennyiben a jó vagy rész aratás az összes nemzetgazdasági jövedelmet csak mintegy 3 százalékkal emeli vagy sülyeszti a középátlag alá. Lényegesebb befolyással bír a jólét emelkedésére nézve a gaboaárak olcsósága vagy drágasága, (melyek köztudomás szerint nem esnek össze a birodalom jó vagy rész aratásával, miután két kontinens aratási eredményétől függnek). Ha olcsó a gabona, a jólét emelkedik, ha drága, csökken. Természetes, hogy jó aratás olcsó árakkal legelőnyösebb, a rész aratás drága árakkal legkárosabb hatású. A röpirat ezen főtételeit Ausztriára nézve helyesnek lehet elismerni, de egészen máskép áll a dolog speciálisan Magyarország szempontjából. Itt, miután iparunk nincs, a rész aratás káros hatása kettősen érezhető, s az olcsó gabnaárak előnyei majdnem teljesen elenyésznek. A bútoriparról. Mudrony Soma felolvasása az iparegyesületben. Ha a kor irányával haladunk, s a legelőbbre haladott nemzetek által elért álláspontot elfoglalni akarjuk, nem elég többé asztalosiparról szólni, hanem inkább bútoriparról kell szólnunk, mint rendszeres egészről. A kettő közt lényeges különbség van. Az „asztalosság“, mint tudjuk, a faiparnak egy különleges ágát képezi, benne a főkellék a fának helyes technikai feldolgozása: ha ellenben bútoriparról van szó, az anyag, amiből a kérdéses tárgyak készítve vannak, inkább háttérbe vonul, s inkább azok alakja vétetik döntő horderejűnek. Mai nap a műveltebb ízlés általában megkívánja azt, hogy azon használati tárgyak, melyekkel magát az ember környezi, ne csupán czéljuknak feleljenek meg, hanem egyszersmind bizonyos szépészeti mozzanatot is foglaljanak magukban. S ha ez általában áll, leginkább áll bútorainkról, melyek úgyszólván állandó laktársaink. Ezektől szeretjük megkívánni, hogy a használati czél teljesítésén kívül, még egy kedélyi vagy szellemi feladatot is teljesítsenek, t. i. hogy összhangzatos szép alakjuk által kedélyünkre kellemes hatást gyakoroljanak. Minél magasabb műveltségű valamely nemzet, annál erősebb e kívánalom, s annál több egyén van, ki annak befolyása alatt áll. Ezzel arányban természetesen mindinkább túlsúlyra emelkedik a művészeti elem a bútoriparban. A dolog természete szerint a bútorok, mint e czélra legalkalmasabb anyagból, leginkább fából készíttetnek, s az iparágaknak anyag szerinti megoszlásánál fogva a faiparos, közelebbről megjelölve, az asztalos van hivatva azokat előállítani. A díszítés első neme, mely már maga is egész a művészet sokáig emelkedhetik, a szépészeti szabályoknak megfelelő helyes szerkesztésben áll, mely azután a dolog természete szerint szép profilban nyilvánul. Semmi akadály nincs, hogy ezt a finomabb ízlésű asztalos teljesen el ne sajátítsa. De ha a díszítmény iránti érzék fel van költve, a szép profilírozásnál nem igen szokás megállapodni, hanem még az egyes részek közelebbi díszítése is szükségletté válik. Egyelőre is nagyjában két módja van annak: a faragás és a berakás. Mindkettő a tökélynek igen nagy fokára emelhető. A faragás a faszobrászat legnagyobb tökélyéig juthat, a berakás végső fejlődésében, egész a mozaikig (marqueterie) finomulhat. A mozaik vagy marqueterie magától érthetőleg a színek által hat. — De itt sincs megállapodás. A relief-díszítést, melyet a faragás képvisel, egyesíteni akarjuk a szindiszítéssel, melynek képviselője a mozaik.... Itt azonban egy nehézség merül fel. Ha a berakás czélját éri, azaz ha színezése hatásos, és ahhoz még a fény, a dísz járul, a mellette feltűnő közönséges fafaragást szegényesnek tünteti fel. A szobrászati munka ily műveken „háttérbe szorul“, holott annak ki kellene emelkedni. 146