Aradi Közlöny, 1927. december (42. évfolyam, 267-289. szám)

1927-12-01 / 267. szám

1927 December ?) iBnvswMV^a KÖZGYÍIT A­­r­a­di . Az este végigmentem az aradi korzón és egyszerre elszaladt előttem az a két esztendő, amióta nem jártam a városban. Itt semmi sem változott. A kávéházakban egyetlen, egy vil­lanyégővel sem lett több, a betörésekből és letartóztatásokból egyetlen eggyel sem lett kevesebb és a nők lába még mindig olyan kar­csú és jóvonalltú, mint amilyen ezelőtt két esz­tendővel volt és a kisvasút még mindig úgy pöfékel, mint a legutóbbi öt évszázadban és biztos, hogy nagyobb forgalmat csinál, mint a taxik. De elszaladt ez a két esztendő, érzem a hajam ritkulásán, a szám keserű izén a ciga­retta után és azon a fáradságon, ami egyszer­re megszáll, itt, Aradon, a korzón, a biarritzi plázs, a párisi Champs Elysées, a milánói Corso i Vittorio Emmanuele, vagy mondjuk épen a bé­csi Kärthner­strasse után, ahol ezelőtt három héttel épen úgy fordultam meg a karcsu lábu­nek tűnő kontúrja nyomán, mint ma, itt, Ara­don. Elszaladt két esztendő, mi maradt meg? " Egy halk muzsika szárnyán jövök Aradra, az operettem nagyvalcere zeng: * „Ez itt már nem Montecarlo és nem Pa­ris roppant szive, nem hiv a tenger kékje, vájjon az emlék hiv­e?" De hogy az aradi korzó eszembe jutattja a világ nagyvárosainak minden korzóját, minden h­ausséájét, minden tengerpartját, vagy játék­­kaszinóját, valami belülről énekel, olyan fá­radtain, mint egy szent, rekedt, ucrai verkli, a­mihez valami őszszakállú kopott koldus tarto­zik elengedhetetlenül! Amíg autók szaladtak velem a határokon túl, amig vonatok füttyje sikoltott az éjszakában, amig elmúlt csókok ize remegett az emlék ködeiben, amig friss és új láthatárok tágultak szét, talán sohasem jutott eszembe ez a város, ahonnét sebekkel mentem és ahova gyógyultan jöttem vissza. De most itt vagyok a korzón, az enyhe téli al­­konyatbalit, a Dácia-kávéház tükre világít, a Városi­ból nemsokára muzsika hallatszik, a Vadászkürt portása megismer, a Fehér Ke­reszt előtt köszöntött a hordár és vannak ra­jongó barátaim és kedves ellenségeim, akik úgy látszi­k, azt hiszik, hogy nem is utaztam el, mindig is itt voltam, naponta láttak, akárcsak két-három évvel ezelőtt. Lehet, hogy én min­dig itt voltam. Lehet, hogy csak a fantáziám száguldott, lehet, hogy itt születtem és az is lehet, hogy itt halok meg, a Maros mellett. Hi­­szen, egyszer már, épen a Maros mellett, a halálhoz is olyan közeli voltam. Itt semmitől sincs az ember messze, se a Ha­áltól, se az Élettől. Itt az ember sehol sincs és mégis min­denütt ott van. Itt az ember álmodik és nem fejezheti be, mert felébresztik. Itt az ember ébren van és nem álmodhat semmiről, mert mindenütt lármáznak. A Caffé de la Paix előtt Parisban, vagy a Hotel Ritz előtt Bécsben­, vagy az Adlon előtt Berlinben egymás hegyén hátán a taxik, most este hét óra van, a nők az ötórai teáról jönnek, jazzbandok zúgnak és az operák páholyába látcsövet tesz a fehérbóbitás jegyszedőnő. Ott, ahol az ibériai félsziget Délfranciaországgal találkozik. San Sebastian fölött, szépiabarnák a sziklák és ilyenkor köd illan az Atlanti óceá­non. A milánói Scala öltözőjében most masz­kírozza magát Battistini, Josefine Baker gyor­san­­beszalad még­­Guerlainhez, mert az öltöző asztalán tegnap elfogyott a „Kék óra“ elneve­zésű parfüm. Mistinguettenek köszön a „Mou­lin Rouge“ portása és Fritz Grünbaum moso­lyogva konferál a Simplicissimus színpadán. Ilyenkor tülköl a nagyváros, mulatók telhetet­len torka ásit, kokottok dekadens vállára hull rá prém. Valamilyen népkisebbségi ügyet most gyorsan átutalnak egy még kisebb szakosz­tályhoz a genfi konferencián és valamelyik bankár valahol most számítja ki, hogy a hol­napi hausse-ban haszonnak hány angol fontot kalkulálhat? Kocsik rohannak, nők szeretnek, áriák harsognak, rádiók remegnek, az élet nagy szeizmográfja most, egy pillanatra, idáig reszket bennem, az aradi korzón. Cs­ak egy pillanatra. Uccák. Marospart, messzi álmok. Este sötétben leszek és szembe­nézek az ezerarcú közönséggel. Hol vagyok? Aradon! Nem, nem. Azt hiszem, hogy itthon va­gyok. Nem is hiszem, ez már egészen biztos. Hazajöttem ma estére. Ajándékot hoztam, fo­gadják el. És mellékletül odateszem összekar­­moilt, megvert, piros, forró szívemet! Í­rtat Fekete Tivadar. Akar milliomos lenni a bécsi „Glockstelle“, Stein szerencse háza révén 6 , 1 IS millió lejt rigarisef az osztrák állami osztálysors játék egyetlen so jegyével! Jutalom : sej. 12 nosillió lej . (SOC-DOO sehiling) Főnyeremény: kb. 6 millió lej (250.000 sehilting) Nyeremény: kb.2­4 millió lej (100.000 schilling) és sok sok más schilling-főnyeremény, összesen 50.000 nyeremény együttesen 380 millió lej (~ 101­ 9 millió schilling) értékben. M­­Inden nyeremény készpénzben is Az I. osztály húzása decagilisz 28. és 30. Az I. osztályú sorsjegyek árai : Egész sorsjegy 800.— lej. Fél sorsjegy ... 400.­— lej. Negyed sorsjegy 200.— lej. Fizetés a sorsjegy vétele után nemzetközi postautalvány, vagy bankjegyeket esetleg csekket tartalmazó pénzeslevél, avagy bankátutalás utján. Rendeljen azonnal az óriási nyerem­ányai révén közis­mert bécsi szerencsebanknál „Glückstelle“ JOSEFSTEIN Wien, 1., Wippf­rigerstrasse 21 Üzérkedés folyik az aradi Ipar- és Képbank körül. Nagy diszázsióval megveszik lelkiismeretlen kufárok a betétkönyveket. Szegény, megszorult kisemberek vámszedői.­­ Kölcsönt is adnak a betétkönyvekre. (Arad, november 30.) Hiába minden, a konjunktúrák kora még nem ért véget. Leg­alább is itt Aradon nem, sőt most kezdődött meg egy „üzletág“ gyors felvirágzása. Az új kereseti lehetőség az Ipar- és Népbank fel­számolása révén született világra és a minden­re kész koncralesők hada csakhamar rávetette magát az új „szakmára“, amely természetesen nem eredményez mást, mint megszorult, kis­pénzű emberek kizsákmányolását. Már napok óta híte jár annak, hogy az Ipar- és Népbank nagyobb betéteseinek betét­könyveit egyesek értékük 70—60 százalékáért összevásárolják. Tudvalevő dolog, hogy a szó­­banforgó pénzintézetnél most folyik a nagy­betétesek könyveinek kicserélése, amely ter­mészetszerűleg huzamosabb időt vesz igénybe. Köztudomású az is, hogy a követelések 80 szá­zalékos kifizetése garantálva van­,sőt szó le­het arról is, hogy idővel nagyobb arányú megtérítésre is lehet számítani. Világos tehát, hogy azok, akik összevásárolják a betétköny­veket, 20—40 százalékot keresnek minden egyes betétkönyvön, ami nem megvetendő üz­let, különösen azért, mert abszolút biztos, Jel­emzéséül annak, hogy a betétkönyvtulajdono­­sok milyen ügynöki ostromnak vannak kitéve, elmondották nekünk az Ipar- és Népbankban, hogy naponta jönnek fel oda betétesek taná­csot kérni, mit csináljanak? Elladják-e betét­könyveiket, vagy sem? A pénzintézet vezetői természetesen a legnagyobb jóindulattal azt ta­nácsolják az ajánlatokkal körülbódított lai­kusoknak, hogy ne adják el betétkönyveiket, itt szén egy kis várakozás helyett nagy anyagi­­veszteségek érik őket, amit rendi keserűen megbánnak később. Vannak, akik hallgatnak az okos szóra és várnak, mert akkor az is le­het, hogy pénzüket teljes­­ egészében vissza­kapják, legfeljebb egy féléves kisebb százalé­kú kamatveszteségbe kell beletörődjök, van­nak azonban számosan pénzszűkében szenve­dők, akik zsákmányul esnek és eladják köve­telésüket 20—30 százalékos veszteséggel vagy még többel, csakhogy hamar pénzhez jus­sanak. De egy másik üzletág is kifejlődött ezzel kapcsolatban és pedig a kölcsönnyújtás az Ipar- és Népbank zárolt betétkönyveire. Ez már egész nagyban megy, berek­am­ozva nagy apparátussal és végeredményben nem lesz más belőle, minthogy a betétkönyv talán még olcsóbban a kölcsöntnyújtó tulajdonában marad. Ma este felkerestem egy ilyen kölcsön­­közvetítő pénzügyi szakembert. Na persze ne­vet, vallást és foglalkozást változtatva kopog­tam be. — Ferber vagyok kérem — mondtam a nagyságos asszonynak, aki távollevő ura he­lyett fogadott. A nagyságos asszony nyomban teljes blaim-nmal hallgatott rám. — Arról van szó, — peregtem — hogy egy vidéki úr megbízott a közzétett hirdetés révén . . . a betétkönyvére kölcsönt . . . tetszik tudni. — Itt van a könyv? — érdeklődött őnagysága mohón. — Itt . . . azaz nem . . . ott. A kávéházban. Ott vár rám a pasas. — Helyes. Tessék elhozni. Akkor azonnal van pénz. De csak, ha könyv van. Ha nincs, pénz sincs. — Hát persze . . . persze . .. — Kérem, holnap délelőtt pár perc alatt , el lehet siltogni. — Ilyen gyorsan megy? — Na hallja?! Ezt már az üzletasszony fölényével mondta Érdeklődtem a feltételek után, hogy milyen a kamat százaléka, de erre kitérő választ kaptam. — Ezt csak az uram hídja , majd elintézi Bizza csak rá. Én csak annyit tudok, hogy a könyv a legfontosabb. . . . Hát igen kérem, ez a legfontosabb most Ez most a konjunktúra. Ipar- és Népbank betét­könyvre kölcsönt adni, vagy ilyet venni esetleg feláron. Szegény, zaklatott életű kisvagyonnak, akik annyit reszkettek az utóbbi hetekben pén­zükért és sokszor már azt is hitték: minden elve­szett, most mint talált ajándékot dobják el ma­guktól vagyonuk jelentékeny részét. Néhányan pedig összebújnak a kávéházi boxban és boldo­gan mutogatják egymásnak az olcsó betétkönyve­ket, a holnap, jó, biztos, sok pénzét. Fáthy Ernőt ...

Next