Aradi Közlöny, 1929. január (44. évfolyam, 1-25. szám)

1929-01-04 / 3. szám

er Wm­m­'. Egy ismeretlen részlet Justh Zsigmond életéből A fiatalon elhunyt kitűnő magyar iró tibeti bolyongásaiban is becsületet szerzett a magyar népnek. — A francia tábornok magyar barátai. — A finom és törékeny iró részt vesz a brit-indiai katonaélet duhajkodásaiban. — „s­ kéteshirű alantas tiszt" érdekes memoárjai.­­ A fiatalon elhunyt Justh Zsigmond for­dulatos élményekben gazdag életének egy kevésbé ismert részéről írta Baktay Er­vin, a híres magyar orientalista az alábbi nagyon érdekes cikket. Justh Zsigmond tudvalevőleg öccse volt Justh Gyulának és így nagybátyja az Aradon élő dr. Justh János ny. főispánnak. Aradi vonat­­t­kozásai tehát csak érdekesebbé teszik az­­ amúgy is figyelemre méltó alábbi cikket. Mikor Ladák (Nyugati Tibet) felé utaz­­tamban meglátogattam Stein Aurélt, a világ­hírű magyar tudóst kasmiri nyári táborhelyén, az égbenyúló Mohandmarg havasán, a ven­dégszerető házigazdával sok mindenről elbe­szélgettünk a sátorban elköltött vacsora után. Jr­y többek közt megemlítette Sir Aurel (ahogy­­angol isme­rősei nevezik), hogy harminc év óta most először nyílik alkalma Indiában magyarul beszélnie, már tudniillik velem. Aztán szó ke­rült arra is, kivel beszélt magyarul itt a távol keleten utoljára. Mikor még, több mint har­minc esztendeje, a Lahori Egyetem tanára­­volt — azóta sem tanított hindu diákokat szanszkrit nyelvre magyar ember! —­­Justh Zsigmond, a fiatalon elhunyt magyar iró, egy telet szintén Laborban töltött s a két messzire­­vetődött magyar hamarosan megbarátkozott •­egymással. .. Justh Zsigmond az indiai garnizon vendége. — Hogyan került Justh Zsigmond Indiá­ba ? — kérdem házigazdámat, aki erre könyv­tárából egy angol könyvet vesz elő és fella­pozza azt a részt, mely Justh indiai tartózko­dására vonatkozik. Később aztán elolvastam a művet, amely egyébként is érdekes s ügyes írás, hiszen olyan ember írta, aki életének ja­varészét a Keleten töltötte. Dunsterville angol vezérőrnagy emlékezései eleven képet adnak a brit-indiai katonaéletről és sok más Indiára vonatkozó dologról. Közvetlen, igazi angol-szász „száraz“ humorral és talpra­esett életbölcseséggel számol be egy változa­tos, kalandos élet élményeiről. Minket, magyarokat, elsősorban könyvé­nek magyar vonatkozásai érdekelnek, azok, a­melyek Stein Aurélról és Justh Zsigmondról szólnak. Dunsterville — akkor még csak had­nak — egy szabadságát Párisban töltötte, és ott ismerkedett meg a fiatal magyar íróval. Így ír erről: „Párisi tartózkodásom idején sok barátra tettem szert, akik között majd minden nemze­tiség képviselve volt. Többek közt megismer­kedtem egy igen szeretetreméltó és rendkívü­li személyiséggel, egy Justh Zsigmond nevű­ (­eredetiben: Sigismond de Justh) magyar ne­mes úrral, aki egyszemélyiség író és zenemű­vész volt. Mikor aztán ezredünk berendezke­dett a mian­miri garnizonban (Pandzsáb, In­dia, Lahor mellett), rávettem .Justhoz, hogy jöj­jön ki Indiába és töltse velem a telet. Neki kö­szönhetem, hogy megismerkedtem Sir Aurel Steinnel, aki akkoriban a Lahori Egyetemen működött. Ily módon ajándékozott meg a ke­gyes gondviselés egy életreszóló barátsággal. "A gondviselésnek el kellett hoznia magyar ba­rátomat Budapestről Pak­sba s onnan a Pand­­zsába, kizárólag azzal a célzattal, hogy általa megvalósuljon az említett találkozás Sir Aurel Steinnel, hiszen rendes körülmények között egyetemi tanárok és kétes hírnevű alantas tisz­­tek ritkán kerülnek egymás útjába“. „Justh harminc év körül járt, törékeny szervezetű és rendkívül érzékeny természetű­­ ember volt. Ha elgondolom, mit kellett kiállnia­ az alatt a négy hónap alatt egy brit katonai garnizonban! Mi ketten persze a legjobb ba­rátok voltunk és ő készségesen megbocsátotta számos fogyatékosságomat, de már arra nem­ volt olyan könnyen kapható, hogy elnézze a lahori angol társaság esetlenségeit, amelyek bizony elég szép számmal adódtak. Pedig még az­ én borzalmas éneklésem ellen sem emelt kifogást, nyilván megértette művészi szempontból, hogy bömbölésem összhangban áll a környezettel. Azt is nyugodt szívvel ál­líthatom magamról, hogy a komoly zenét is értékelni tudtam és semmi esetre sem adtam volna oly ízléstelenség tanújelét, hogy zongo­rajátékát félbeszakítva, arra kértem, játszana valami vulgáris orfeumslágert.­­ Hol vette ezt a kalapot? - Valóban megtörtént egy vacsora alkalmával, melyre mindketten hivatalosak voltunk. Justh nem szeretett zongorázni az ilyen összejöve­telek alkalmával, midőn a zene csak arra szolgál, hogy valami hang­mártással öntse le a társaság tereferéjét, de mindenkor udva­rias lévén, ez alkalommal engedett vendég­látó háziasszonyunk alkalmatlankodó felszólí­tásainak s helyet foglalva a zongoránál, rövi­desen elmerült zenei álmodozásaiba. Egyszer­re csak, minden előzetes figyelmeztetés nél­kül, a házigazda odasétált a zongorához, hóna alatt egy csomó kottával és Justh fölé hajolva, így szólt: „Nézze csak... nem tudná eljátszani ennek a nótának a kíséretét ? „Hol vette azt a kalapot?“ a címe, nagyszerű egy dal s majd mindnyájan énekelni fogjuk a refram­t!“ Justh hirtelen abbahagyta játékát s zavart tekintettel meredt reá. Aztán kinyögte: — Igen, azt hiszem, el tudom játszani! Több megjegyzést nem is tett, de mikor­ végre az utcán voltunk, kifakadt: — Holnap utazom! Nem tudok ilyen nép­ség közt élni! Mindamellett nem utazott el hanem ma­radt és még sok hasonló megpróbáltatást kel­lett elszenvednie. Volt még más valami is, ami egészen sze­rencsétlenné tette s ez abban állt, hogy a ke­­vésbbé művelt átlag-angol hajlandó minden nem-angolt egyszerűen „idegennek“ tekinte­ni és e kifejezéssel egy kalap alá venni Európa minden nemzetiségét, amelyek szerinte vala­hogyan egy húron pendülnek. Labort a téli idény alatt sok előkelő idegen felkeresi s bár­mely országból jöttek is légyen, az angolok rendesen föltételezték az én „idegenemről“, hogy rendkívüli örömére fog szolgálni, ha az újonnan érkezettel találkozhat. Ez végkép fel­bőszítette az étt büszke és kékvérű magyaro­mat. Hallottam, amint egyszer egy hölgy így szólt hozzá: — Ó, Mr. de Justh, ön magyar muzsikus és biztos vagyok benne, hogy örömére szol­gálna megismerkedni egy barátunkkal, aki a jövő héten érkezik látogatásunkra: egy német professzor! Víg élet a tiszti kaszinóban. „De a mi tiszti étkezőnkben Justh egé­szen jól érezte magát és alaposan kivette ré­szét életünk minden öröméből. Nem kellette magát és nemcsak készségesen kísérte zongo­rán a mi duhaj nótázásunkat, hanem még csat­lakozott is ehhez szívből fakadó kedélyesség­gel“. „Nagy volt az öröme, hogy Laborban egy honfitársával találkozhatott dr. Stein személye Fogyasztó hatása nem radikális, hanem intenzív. Kapható minden gyógyszertárban, drogneriában, illatszertárban, de 100 lei beküldése ellenében egy­ fürdőt franco küld a vezérképviselet.­i DOBOS JÓZSEF vegyészmérnök Timisoara. Str. lancú Vacarescu 4. fon. Megismertetett bennünket egymással. Úgy gondolom, ezzel az volt a célja, hogy mi­kor ő hazatért Magyarországba, legyen mel­lettem valaki, akinek jótékony befolyása jel­­lemem faragatlanabb vonásait előnyösen ellen­súlyozhatja“. „Justh két évvel utóbb meghalt tüdősor­vadásban“, így ír Dunterville vezérőrnagy, aki még ma is (könyve az idén jelent meg), mikor mar régen nem „kétes hirű alantas tiszt“, még mindig szeretettel emlékszik meg egykori ma­gyar barátjáról. Steffi Aurél és Dunsterville pedig ma is a régi jó barátok és az angol tá­bornok kedves ajánlással elsősorban a ma­gyar tudósnak küldte meg emlékezéseit. S ez egyben illusztrálja is, mi az igazi külföldi propaganda. Dunterville tábornok ta­lálkozott két kiváló és nagyműveltségű ma­gyar úrral és számára már Magyarország nem jelentett obskúrus kis balkáni országot, hiszen olyan emberek, mint Justh Zsigmond és Stein Aurél, csak emelhették hazájuk hi­telét. Baktay Ervin. APOLLO URANIA 1 fi UTOLJÁRA Ma. pénteken 5, 7 és 9-kor UTOLJÁRA | 3L. J3L M­AJE1. A legjobb filmje HARRY P­I­E L II. részes filmje ff «SZIVEID EGY JAZZ LAUD EMBEREK, ÁLARCOK ! mindkét rész egyszerre vetítve. Két város harca egy öregasszony kör­ül. Arad városa beperelte Lippát, egy öregasz­szony ellátási költsége miatt. (A­r­ad, január 3.) Ma délbent egy sze­gényesen öltözött z­siró öregasszony jelenik s­­zett az aradi városi főorvosi hivatalban. Öz­vegy Berta Ignácné, aki nyolc esztendeig élt az aradi szegényházban, most Lippa község, vezetőinek kemény sziv­üsége miatt jutott szo­morú helyzetbe és ismét Aradvároshoz fordult könyörületet kérve. Az aj szörny nyolc éviig la­kott a szegényházban. Birtokában volt Lippa község igazolása, amelyben illetőségét bizonyí­totta és a község egyben kötelezte magát ar­ra, hogy özvegy Berta Ignácné ellátásának­ költségeit fedezze. Ez nyolc évvel ezelőtt tör­tént és azóta a község tartozása szépen sza­porodott, fizetni azonban nem volt hajlandó.­­A város többizben szólította fel Lippát fizetés­re. Mindannyiszor ígéretet kapott, pénzt azon­ban nem. Végül Aradváros 34.000 lej erejéig pert indított a község ellen és néhány nappal ezelőtt kellő útiköltséggel látta el az asszonyt, és visszaküldte egy írás kíséretében Lippára. Ma érkezett vissza az asszony, aki elmon­dotta, hogy egyszerűen kidobták a lippai köz­ségházáról és hallani sem akarnak arról, hogy, gondoskodjanak róla. Ezért visszajött Aradra és a város vezetőinek könyörü­letéhez fordul engedjék vissza a szegényházba. Cucu Văzu! dr. városi főorvos ideiglenesem visszautalta a szegényházba s holnap döntik el, mi történjen özvegy Berta Ignácnéval. Valószínűleg tovább­ra is eltartják a szegényházban s az ellátására költött összegért folytatólagosan perük Lippa községe^ ~ ''

Next