Ars Hungarica, 1989 (17. évfolyam, 1-2. szám)

2. szám - Tanulmányok - Fried István: Képzőművészeti látás és kultúra Magyarországon a 19. század elején

148 Ai­s Hungarica 1989/2 élet, főleg annak minőségét meghatározó jelenség, amely nem az élet helyett, hanem az élettel, a hétköznapokkal együtt alkot teljességet, eredményez emberhez méltó magatar­tást. Az oly sokak által­ gúnyosan megrajzolt átlagnemesi életforma (pipa, kártya, ivás, vadászat) ellenében a jóízlés jegyében kialakított életvitel szerves része. Élet és művészet csak annyiban vitázik Kazinczynál, amennyiben a kényszerű valóságok a megvalósításra váró lehetségessel; ez azonban nem okozhatja, hogy a lehetségesért nem kell mindent megtenni. Mégha csupán rézmetszetek vásárlására telik is. A jelzésszerű gesztus is lehet értékes, ha csupán ennyire futja az anyagiakból. * Mielőtt továbbfolytatnék Kazinczy nézeteinek rekonstruálását, és újabb dokumentumot hozunk följebbi gondolatmenetünk bizonyítására, azt szeretnék bemutatni, hogy Kazinczy­val egyidejűleg mások is legalább tudomást vettek a korszak esztétikai-képzőművészeti gondolkodásáról, s műveikben megszólaltatták a korszakban uralkodó véleményeket a kép­zőművészeti alkotásokról. Csak nemrég került elő például Verseghy Ferenc egy — szempon­tunkból­­ érdekes kézirata,­ amely arról tanúskodik, hogy kedvelt esztétája nyomán, Sulzer nagy művét használva jegyzeteket készített az itáliai festészet és szobrászat néhány kiemelkedő egyéniségéről. Ezúttal arra utalunk, hogy Verseghy fogsága alatt — Kazinczy biztatására - tanulmányozni kezdte Winckelmann műveit, ám állásfoglalása a művészet kérdéskörében nemigen mutat rokonságot a német klasszicizmus e mesterének vagy Goethé­nek és Schillernek elveivel. Minthogy a magyar jakobinus mozgalomban való részvétele miatt a börtönben mélyedt el a művészet modernsége és az antik ihletés problémájának elemzésé­ben, így nemigen juthatott hozzá a legújabb német szakirodalomhoz. Viszont ekkor tette igazán a magáévá a korábbi francia vita, az antikok és a modernek csatája néhány tanulságát. Fogsága alatt tervezte meg, de csupán fogsága után adta ki Rákóti Mátyás című eposzát,­ amely a jóízlés kérdésében is állást foglal, és a művészetet részben erkölcsnemesítő eszköz­ként, részben pedig a jelenkor törekvései lenyomataként értékeli. Egy pap szájába adja az alábbi mondatokat a költő: Templomon kívül is a szép mesterségek arra valók, hogy a fő kötelességek erőnkbe adatván mint vonzó szépségek szítsanak hozzájok az érzékenységek... Nem kevésbé hangsúlyozza ezt a komikus eposz kapitánya, aki szerint az erkölcsöt Nevelik (...) a jó rajzolások, a tudós vésőkből zsengő faragások, a musikabéli remek dalolások vagy akármelly egyéb kies alkotások... Ennek az erkölcsgyarapító, de hasznot hajtó művészetnek akkor van értelme, ha az — Verseghy szerint - korszerű. S ez a korszerűség semmiféleképpen nem jelentheti az antik példa utánzását. Éppen ellenkezőleg: az antikvitás legfeljebb becsült hagyomány, amelyet a jelenkor szükségleteihez kell idomítania a jelenkor alkotójának. A korszerű tehát jelenko­ri, s ezzel meghaladja az antikot, amely egyáltalában nem utolérhetetlen példakép, csupán történeti értékű régiség. Nyilvánvaló, hogy Verseghynek olvasmányai alakították elképzelé­sét, a kutatás eddig is hangoztatta a Querelle des anciens et des modernes szerepét Verseghy életművében; az újabb vizsgálódás pedig Herder (és Condillac) evolucionalista gondolkodása-

Next