Ars Hungarica, 1989 (17. évfolyam, 1-2. szám)

2. szám - Tanulmányok - Fried István: Képzőművészeti látás és kultúra Magyarországon a 19. század elején

Fried István KÉPZŐMŰVÉSZETI LÂTÂS ÉS KULTÚRA MAGYARORSZÁGON A 19. SZAZAD ELEJÉN (Szempontok a képzőművészeti gondolkodás magyar történetéhez) A képzőművészeti gondolkodás magyar történetét vizsgáló gyér számú tanulmány eddigi tudásunk szerint joggal tulajdonította Kazinczy Ferencnek a szervezettebb és tudatosabb gyűjtés nem főúri-műkedvelő formáinak meghonosítási kísérletét. 1 Azt is teljes joggal hang­súlyozta a kutatás, hogy Kazinczy volt az, akinek számára a képzőművészet történetének tényei éppen úgy az esztétikai gondolkodás forrásai voltak, mint az irodalom évszázadainak eseményei. 2 Voltaképpen az egyes, tágan értelmezett képzőművészeti alkotásokkal szemben Kazinczy hasonló követelményeket állított föl, mint az irodalmi művekkel szemben. S az ő nem eléggé becsülhető érdeme volt az, hogy felismerte: az ízlésfejlesztés igénye nem külön irodalmi, külön képzőművészeti törekvésekben jelentkezhet, hanem a két művészeti ágösz­szefüggéseiben, egymást erősítő, komplex jellegű szemléletében. S ha olykor hasonlat for­májában is, a képzőművészet technikai műszavaival irodalmi jelenségekre, más alkalommal, irodalmi kifejezésekkel képzőművészeti tényezőkre utalt Kazinczy. S teszi mindezt anélkül, hogy egyfelől a mind avultabbá váló ,,ut piactura poesis"-elv hívévé szegődnék, másfelől viszont, hogy Lessing nyomán ne látná világosan a képzőművészet és az irodalom határait, így elfogadhatjuk azt a tételt, miszerint Kazinczy nem csupán előfutára egy modernebb — képzőművészeti — gondolkodásnak, hanem Goethe példája nyomán, a művészetek és életvitel egymást kölcsönösen meghatározó nézete népszerűsítőjeként is számon tarthatjuk. Olyan művészetértő volt, aki — bár nem tudott, mert nem tudhatott teljesen kitörni a nemesi életmód hagyományos keretei közül - egy, az átlagnemesitől alapvetően eltérő, művészet­szemléletével a polgári gondolkodással érintkező magatartást testesített meg. Még akkor is, ha — esetleg - esztétikai tételei korántsem voltak minden esetben korszerűnek mondhatók. Következetesen és nem egyszer makacsul hangoztatott correctio- és imitatio-tételei valójá­ban (rég)múlt korok klasszicista és klasszikus ideáljait igyekeztek a magyar viszonyok közé kényszeríteni, hivatkozási anyaga azonban tájékozódásának weimari forrásai felé irányítják figyelmünket: a Goethe-i életműépítésben tapasztaltak, a Goethénél olvasottak, a Goethéről hallottak formálták — sok tekintetben — azt a Kazinczy népszerűsítette tételt: az eredeti műalkotás hiányában annak kópiáját, egy rézmetszetet, egy albumot, egy az adott műről készült másolatot kell beszerezni, mivel az még mindig becsesebb, az ízlésfejlesztésre alkal­masabb, mint egy gyönge „eredeti" munka. Ezt az elvet természetesen nemcsak a képző­művészetet tekintve vélte Kazinczy igaznak, hanem az irodalomban is igyekezett ennek ér­vényt szerezni, és mitsem törődve az egykorú színházlátogató közönség „elvárási horizont­já"-val, a Shakespeare-, Goethe- és Lessing-fordítások előadása mellett kardoskodott. A Ka­zinczy-hagyatékban fennmaradt újságkivágatok, rajzok, másolatok, mind-mind azt bizonyít­ják, hogy Kazinczyt nemcsak az írói életmű rejtelmei izgatták, hanem a megvalósítható írói-művészi lét lehetőségei is. S ennek az érdeklődésnek is köszönhetjük, hogy viszonylag nagy számban maradt fönn olyan jegyzék, rajz, másolat, amely Goethe és mások életének hétköznapjaira vonatkozik. 3 Kazinczyról gondolkodva azonban még egy, igen fontos tényezőt kell hangsúlyoznunk. Azt ti., hogy Kazinczy számára a festmény, a metszet, az épület, a kert életkeret, az életet nem csupán megszépítő, dekorivitással egy más, emeltebb szférába röpítő eszköz, hanem az

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék