Ars Hungarica, 1989 (17. évfolyam, 1-2. szám)

2. szám - Tanulmányok - Fried István: Képzőművészeti látás és kultúra Magyarországon a 19. század elején

Fried István KÉPZŐMŰVÉSZETI LÁTÁS ÉS KULTÚRA MAGYARORSZÁGON A 19. SZÁZAD ELEJÉN (Szempontok a képzőművészeti gondolkodás magyar történetéhez) A képzőművészeti gondolkodás magyar történetét vizsgáló gyér számú tanulmány eddigi tudásunk szerint joggal tulajdonította Kazinczy Ferencnek a szervezettebb és tudatosabb gyűjtés nem főúri­ műkedvelő formáinak meghonosítási kísérletét.­ Azt is teljes joggal hang­súlyozta a kutatás, hogy Kazinczy volt az, akinek számára a képzőművészet történetének tényei éppen úgy az esztétikai gondolkodás forrásai voltak, mint az irodalom évszázadainak eseményei.­ Voltaképpen az egyes, tágan értelmezett képzőművészeti alkotásokkal szemben Kazinczy hasonló követelményeket állított föl, mint az irodalmi művekkel szemben. S az ő nem eléggé becsülhető érdeme volt az, hogy felismerte: az ízlésfejlesztés igénye nem külön irodalmi, külön képzőművészeti törekvésekben jelentkezhet, hanem a két művészeti ág ösz­szefüggéseiben, egymást erősítő, komplex jellegű szemléletében. S ha olykor hasonlat for­májában is, a képzőművészet technikai műszavaival irodalmi jelenségekre, más alkalommal, irodalmi kifejezésekkel képzőművészeti tényezőkre utalt Kazinczy. S teszi mindezt anélkül, hogy egyfelől a mind avultabbá váló ,,ut piactura poesis"-elv hívévé szegődnék, másfelől viszont, hogy Lessing nyomán ne látná világosan a képzőművészet és az irodalom határait, így elfogadhatjuk azt a tételt, miszerint Kazinczy nem csupán előfutára egy modernebb — képzőművészeti — gondolkodásnak, hanem Goethe példája nyomán, a művészetek és életvitel egymást kölcsönösen meghatározó nézete népszerűsítőjeként is számon tarthatjuk. Olyan művészetértő volt, aki - bár nem tudott, mert nem tudhatott teljesen kitörni a nemesi életmód hagyományos keretei közül - egy, az átlagnemesitől alapvetően eltérő, művészet­szemléletével a polgári gondolkodással érintkező magatartást testesített meg. Még akkor is, ha­­ esetleg­­ esztétikai tételei korántsem voltak minden esetben korszerűnek mondhatók. Következetesen és nem egyszer makacsul hangoztatott correctio- és imitatio-tételei valójá­ban (rég)múlt korok klasszicista és klasszikus ideáljait igyekeztek a magyar viszonyok közé kényszeríteni, hivatkozási anyaga azonban tájékozódásának weimari forrásai felé irányítják figyelmünket: a Goethe-i életműépítésben tapasztaltak, a Goethénél olvasottak, a Goethéről hallottak formálták — sok tekintetben — azt a Kazinczy népszerűsítette tételt: az eredeti műalkotás hiányában annak kópiáját, egy rézmetszetet, egy albumot, egy az adott műről készült másolatot kell beszerezni, mivel az még mindig becsesebb, az ízlésfejlesztésre alkal­masabb, mint egy gyönge „eredeti" munka. Ezt az elvet természetesen nemcsak a képző­művészetet tekintve vélte Kazinczy igaznak, hanem az irodalomban is igyekezett ennek ér­vényt szerezni, és mit sem törődve az egykorú színházlátogató közönség „elvárási horizont­já"-val, a Shakespeare-, Goethe- és Lessing-fordítások előadása mellett kardoskodott. A Ka­zinczy-hagyatékban fennmaradt újságkivágatok, rajzok, másolatok, mind-mind azt bizonyít­ják, hogy Kazinczyt nemcsak az írói életmű rejtelmei izgatták, hanem a megvalósítható írói-művészi lét lehetőségei is. S ennek az érdeklődésnek is köszönhetjük, hogy viszonylag nagy számban maradt fönn olyan jegyzék, rajz, másolat, amely Goethe és mások életének hétköznapjaira vonatkozik.A Kazinczyról gondolkodva azonban még egy, igen fontos tényezőt kell hangsúlyoznunk. Azt ti., hogy Kazinczy számára a festmény, a metszet, az épület, a kert életkeret, az életet nem csupán megszépítő, dekorivitással egy más, emeltebb szférába röpítő eszköz, hanem az

Next