Ars Hungarica, 1995 (23. évfolyam, 1-2. szám)

1. szám - Tanulmányok - Wehli Tünde: Megjegyzések a középkori magyarországi könyvgyűjtőkről és könyvgyűjtési szokásaikról

1929-ben megjelent könyvének, másrészt a Mohács előtti jelentősebb possessorok mű­vészettörténeti vagy tartalmi szempontból, esetleg története miatt figyelmet érdemlő köteteinek számbavétele.­ Itt érdemes megemlíteni azt, hogy nem problémátlan a mai kutató számára a possessor és a tulajdont (possessio) képező könyv fogalma sem. Mi­ként a bibliofil fogalma sem kielégítő, a possessoré és a possessióé sem teljesértékű, elfogadása leginkább kényszerűségből fakad. A tulajdonos és a tulajdon materiális kapcsolata dominál benne, nem pedig az azt meghaladó szellemiség. A possessor és possessio szavak a tárgyalt periódus könyvbejegyzéseiben nem szerepelnek, az okle­velekben és egyéb írott forrásokban sem könyvtulajdonosra és tulajdonára vonatkoz­nak. További probléma a possessor felismerésének és meghatározásának kérdése. En­nek felmerülése és megoldása még a tárgyalt időhatárokon belül sem egységes. Munkánk során a könyvtulajdonosok körébe körönként más és más személyeket kellett bevonni. A magyarországi könyvkultúra kezdeteit jelentő Árpád-korban az egy-két könyvvel rendelkező személy is könyv iránt érdeklődőnek minősülhetett, ké­sőbb azonban alig. Nem foglalhattak helyet közöttük azok a személyek, akiknek mind­össze néhány, a hivatásukhoz, munkájukhoz szorosan kapcsolódó kötetük volt. Tehát az a klerikus, akinek neve csak egy Missaléban olvasható, nem bibliofil. Egy olyan, a 15-16. század fordulóján élt főpap sem gyarapítja sorukat, akinek könyv iránti vonzal­mát kizárólag reprezentatív liturgikus könyvek bizonyítják. Hiszen egy monumentális, gazdagon díszített Missale, Antifonale vagy Graduale elsősorban a kor liturgikus repre­zentációjának kelléke, és csak másodsorban tanújele a megrendelő könyv iránti affini­tásának. Az a klerikus,vagy világi értelmiségi, aki környezete könyvellátottságának hiá­nyoságai miatt — írástudó lévén — lemásol magának egy a munkájához nélkülözhetet­len szöveget, sem sorolható a könyvgyűjtők közé, ő inkább a munkáját igényesen vég­ző értelmiségi. Viszont ide tartozik az a szellemi foglalkozású egyén, aki akár munkájá­hoz, akár irodalom stb. iránti érdeklődésből sajátkezűleg is gyarapítja könyvtárát (pl. Egkenfelder Liebhard) vagy iniciálékkal, lapszéldísszel emeli könyvei esztétikai és anyagi értékét (Blutfogel Boldizsár). A possessor felismerését koronként különböző források segítik. Az Árpád-korban bejegyzés (Perugiai Bernát kódexe) vagy tartalmi vizsgálat (Árpád-házi Szent Margit Psalteriuma) vezethet el az eredeti tulajdonos személyéhez. A 14. századtól szeren­csés esetben már címer is segíthet ebben (pl. Vásári Miklós könyvei). A bejegyzések értékelésekor azonban azt is figyelembe kellett venni, hogy azok olyan személyek esetében, akik a saját könyveiken kívül másokéit is olvasva emendáltak, (pl. Vitéz János) tévútra is vezethetnek. Sokszor segítette tapasztalatból megismert gyűjtői szokás a könyv birtokosának meghatározását. Ezek közül a karakterisztikus (pl. kor­vinákon) vagy egyforma (pl. Vitéz kötetein) kötések a legegyértelműbbek. Néha egy író- vagy festőműhelyhez, scriptorhoz való következetes ragaszkodás is jellemezhetett egy possessort (pl. Vásári Miklós vagy Mátyás király). Alkalmanként a későbbi birto­kos vagy a könyv története juttatott el egy-egy kötet első tulajdonosához (pl. a Beckensloer érsekkel Salzburgba került kötetek egy része bizonyára eredetileg Vitézé volt). Végül, a szöveg tartalma (pl. Árpád-házi Szent Margit Psalteriuma) vagy a képek témaválasztása (Magyar Anjou Legendárium) is mutathatták az egykori tulajdonos­hoz vezető utat. Az 1992-es tanulmány érintőlegesen foglalkozik olyan kérdésekkel is,­­ illetve

Next