Art Limes 1999. Történet-labirintus

Kijárat - Bemenet - Hites Sándor: A történelem és a történet ideológiája (tanulmány)

HITES SÁNDOR 1­137 pozitív értékjellel, mint az „olvashatóság" kategó­riája. Olyannyira, hogy azt mondhatnánk, a recep­ció mintha mindig is a „naiv befogadó" helyét lát­ta volna jellemzőnek e regények olvasói szerepkí­nálatában. S ez a naivitás mára mintha erénnyé lépett volna elő. A hazai kritikai közbeszédben ugyanis jelen lenni látszik a törekvés, hogy - a tör­ténet „rehabilitációjának" neve alatt - a „történet­­elvű" szépírói teljesítményeket mintegy ellensúly­ként kijátssza az úgynevezett „szövegirodalom" el­lenében, így olyan oppozíciók mentén válna ren­­dezhetővé a kritikai-szépírói diskurzus, amely egy­felől a jel fogalmához, a jelműködéshez köti a szövegszerűség, az olvashatatlanság és végső so­ron a „profi" olvasás fogalmait, míg a másik olda­lon a történet mellé az olvashatóság, a világszerű­ség és az „egyszerű olvasó" értéktartalomtól sem mentes minősítései kerülnének. Nem beszélhetünk ilyenformán a történet visszaté­réséről vagy a történetelvűséghez való (örömteli, jótékony stb.) visszakanyarodásról, mivel a „törté­netéhes elvárásrendszert” (Szilasi László) épp az a „szövegirodalom" provokálta/hozta létre, amelyet ez az ideológia eltörölni/ellensúlyozni igyekszik. A történetelvű irodalom feltámasztására irányuló kí­sérletek immár nem tekinthetnek el az irodalom textuális vagy retorikai tapasztalataitól. Nehezen tű­nik megkerülhetőnek a történetmondásként érzett történelem és a retorika (mint e diskurzusban a tör­ténet ellenpárja) kapcsolatával való számvetés. Eb­ben a beszéd-ellenbeszéd logikája szerint szerve­ződő diszkurzív játéktérben ugyanis éppen a törté­nelmi regény válhat egyszersmind az érvelés tere­pévé és tétjévé. Éppen mert a történelmi regény je­len vonulata szembetűnően ráhagyatkozik egy olyan prózahagyományra, amely hosszú időn át (mint ifjúsági irodalom) a könnyen, sőt a túl köny­­nyen olvashatóság bélyegét hordozta. Az ideológia ott érhető tetten, ahol természetes­ként, pontosabban nem nyelviként állítunk be nyelvi jelenségeket. A történet ideologikus tartalma ilyenformán nemcsak abban áll, hogy mivel érv­ként szolgálhat, szekértáborokat elválasztó hivat­kozásként, referenciaként állhat a kritikai vitákban, értelemszerűen kitett az érdekek, az intézményes­ség, a diszkurzív hatalom manipulatív mozgásai­nak, a kisajátítás retorikájának. A történet ideoló­giáján emellett valami olyasmit érthetünk hogy a történet önmagát mint harmonikus, homogén rep­rezentációt mutatja fel, olvasóját pedig a törés­mentes, könnyű olvasás illúziójába vonja. A törté­net azonban - mivel nehezen adhatnánk meg nyelvi jellemzőit - nem a szöveg sajátja, hanem az olvasás alakzata. A nyolcvanas évekre meglehetősen nagy diszkurzív erőre szert tevő „ideológiakritika" irányzata többek között a szubjektum manipulatív megalkotását tud­ja be az ideológia teljesítményének. Ennek fényé­ben a történetolvasó szubjektum sajátossága épp az olvashatóság illúziójában látszik alakot ölteni. Az olvasás természetességét látjuk a történetben, va­lami mélyen emberit. A történet éppen azért köve­telhet magának valami hamis antropológiai lénye­get, természetesnek állítván be azt, ami nyelvi, mert valójában nincsen nyelvi kritériuma annak hogy mi nevezhető történetnek Nem véletlen, hogy a törté­netelvű diskurzusokat épp azon retorikai érzékeny­séggel szemben vélik kijátszathatónak amely a nyelv embertelen, a megértésre nézve ellenséges működésére igyekszik rámutatni. A történet ebben a szembeállításban mintha a humanitás menedé­ke lenne. Elajlamosak vagyunk a történetnek olyan erőt tulajdonítani, amely identikussá és integránssá teszi mind magát a szöveget, mind annak értelme­zését. Érdemes felidéznünk hogy Paul Ricoeur ha­talmas vállalkozása idő és elbeszélés összefüggé­seiről éppen azért csatlakoztatható a szerző meta­foraelméletéhez, mert mind az elbeszélés aktusá­ban, mind a metafora „életre kelésében" a megis­merés-megértés szintetizáló-homogenizáló műve­letét, a totalitás alakzatát látja. A történet ilyenfor­mán a tapasztalati világ uralására alkalmas eszköz­ként jelenhet meg, holott talán inkább az olvasás válik a történet eszközévé, annyiban, amennyiben a történet - megelőzve olvasóját - létrehozza az olvasót mint szubjektumot. Mint a könnyű, problé­mamentes olvasás szubjektumát. A történet valóságot koherensen rendezni vélő ideologikus potenciálját jól mutatja az, ahogy megképzi és uralja ellenpontját, a tény alakzatát.

Next