Art Limes 1999. Történet-labirintus
Kijárat - Bemenet - Hites Sándor: A történelem és a történet ideológiája (tanulmány)
HITES SÁNDOR 1137 pozitív értékjellel, mint az „olvashatóság" kategóriája. Olyannyira, hogy azt mondhatnánk, a recepció mintha mindig is a „naiv befogadó" helyét látta volna jellemzőnek e regények olvasói szerepkínálatában. S ez a naivitás mára mintha erénnyé lépett volna elő. A hazai kritikai közbeszédben ugyanis jelen lenni látszik a törekvés, hogy - a történet „rehabilitációjának" neve alatt - a „történetelvű" szépírói teljesítményeket mintegy ellensúlyként kijátssza az úgynevezett „szövegirodalom" ellenében, így olyan oppozíciók mentén válna rendezhetővé a kritikai-szépírói diskurzus, amely egyfelől a jel fogalmához, a jelműködéshez köti a szövegszerűség, az olvashatatlanság és végső soron a „profi" olvasás fogalmait, míg a másik oldalon a történet mellé az olvashatóság, a világszerűség és az „egyszerű olvasó" értéktartalomtól sem mentes minősítései kerülnének. Nem beszélhetünk ilyenformán a történet visszatéréséről vagy a történetelvűséghez való (örömteli, jótékony stb.) visszakanyarodásról, mivel a „történetéhes elvárásrendszert” (Szilasi László) épp az a „szövegirodalom" provokálta/hozta létre, amelyet ez az ideológia eltörölni/ellensúlyozni igyekszik. A történetelvű irodalom feltámasztására irányuló kísérletek immár nem tekinthetnek el az irodalom textuális vagy retorikai tapasztalataitól. Nehezen tűnik megkerülhetőnek a történetmondásként érzett történelem és a retorika (mint e diskurzusban a történet ellenpárja) kapcsolatával való számvetés. Ebben a beszéd-ellenbeszéd logikája szerint szerveződő diszkurzív játéktérben ugyanis éppen a történelmi regény válhat egyszersmind az érvelés terepévé és tétjévé. Éppen mert a történelmi regény jelen vonulata szembetűnően ráhagyatkozik egy olyan prózahagyományra, amely hosszú időn át (mint ifjúsági irodalom) a könnyen, sőt a túl könynyen olvashatóság bélyegét hordozta. Az ideológia ott érhető tetten, ahol természetesként, pontosabban nem nyelviként állítunk be nyelvi jelenségeket. A történet ideologikus tartalma ilyenformán nemcsak abban áll, hogy mivel érvként szolgálhat, szekértáborokat elválasztó hivatkozásként, referenciaként állhat a kritikai vitákban, értelemszerűen kitett az érdekek, az intézményesség, a diszkurzív hatalom manipulatív mozgásainak, a kisajátítás retorikájának. A történet ideológiáján emellett valami olyasmit érthetünk hogy a történet önmagát mint harmonikus, homogén reprezentációt mutatja fel, olvasóját pedig a törésmentes, könnyű olvasás illúziójába vonja. A történet azonban - mivel nehezen adhatnánk meg nyelvi jellemzőit - nem a szöveg sajátja, hanem az olvasás alakzata. A nyolcvanas évekre meglehetősen nagy diszkurzív erőre szert tevő „ideológiakritika" irányzata többek között a szubjektum manipulatív megalkotását tudja be az ideológia teljesítményének. Ennek fényében a történetolvasó szubjektum sajátossága épp az olvashatóság illúziójában látszik alakot ölteni. Az olvasás természetességét látjuk a történetben, valami mélyen emberit. A történet éppen azért követelhet magának valami hamis antropológiai lényeget, természetesnek állítván be azt, ami nyelvi, mert valójában nincsen nyelvi kritériuma annak hogy mi nevezhető történetnek Nem véletlen, hogy a történetelvű diskurzusokat épp azon retorikai érzékenységgel szemben vélik kijátszathatónak amely a nyelv embertelen, a megértésre nézve ellenséges működésére igyekszik rámutatni. A történet ebben a szembeállításban mintha a humanitás menedéke lenne. Elajlamosak vagyunk a történetnek olyan erőt tulajdonítani, amely identikussá és integránssá teszi mind magát a szöveget, mind annak értelmezését. Érdemes felidéznünk hogy Paul Ricoeur hatalmas vállalkozása idő és elbeszélés összefüggéseiről éppen azért csatlakoztatható a szerző metaforaelméletéhez, mert mind az elbeszélés aktusában, mind a metafora „életre kelésében" a megismerés-megértés szintetizáló-homogenizáló műveletét, a totalitás alakzatát látja. A történet ilyenformán a tapasztalati világ uralására alkalmas eszközként jelenhet meg, holott talán inkább az olvasás válik a történet eszközévé, annyiban, amennyiben a történet - megelőzve olvasóját - létrehozza az olvasót mint szubjektumot. Mint a könnyű, problémamentes olvasás szubjektumát. A történet valóságot koherensen rendezni vélő ideologikus potenciálját jól mutatja az, ahogy megképzi és uralja ellenpontját, a tény alakzatát.