Athenaeum, 1874/7. kötet

1874-07-02 / 27. szám

1695 Athenaeum. 1696 — Papa ? — Agyban vagy, és levetkőzve ? — De papa... — Nem kelhetnél föl újra, s nem ve­­hetnéd föl ruháidat ? — És Closky úr könyörgő tekintetet vetett a bábiruhák­­kal megrakott székekre. ■— Nem öltöz­hetnél föl újra ? — És miért, papa ? — Nem vehetnéd ezt mind újra ma­gadra? Nem éppen mind— csak vala­mit közülök ? S ha segítenék neked ? Nem mindenben, hanem itt-ott kezedbe adnék egy tűt, egy szalagot, vagy egy cipőt ? Még mindig a székeken elterülő kha­­oszt vizsgálta, s megnevezte a néhány tárgyat, melyet a selyem és musselin halmazból fölismert. — De mire gondolsz, papa ? — ki­­álta Jenny, és hátra simítva hatalmas aranyhajzatát, fölegyenesedett. Closky úr szakállát kettőztetett hév­vel dörzsölgette, s néhány hüvelyknyire hátrált. Azután, a­nélkül, hogy figye­lembe vette volna leánya kérdését, foly­­tatá: — Tudod Djinny, mi újság? Egy idegen van lenn, azaz csak rád nézve idegen, kincsem, de én elég régen isme­rem. Fél óra óta van itt, s négy óráig akar nálunk maradni, míg a posta­kocsi elindul. Most hát, kedves Djinnym, sze­retném, ha lejönnél és segítenél őt mu­lattatni. Hiába, Djinny, — és fölemelte kezét, mintha minden ellenvetésnek ele­jét akarná venni, — nem akar lefeküdni, nem akar kártyázni, sőt még a whisky sem kell neki. A­mióta ismerem, ő a leg­különösebb fickó, a­kit itt és a környé­ken ismerünk. — Micsoda ? Itt és a környéken ? — szakítá félbe miss Closky némi csípős­séggel. Closky úr lesüti szemeit. — Ha ma éjjel nagy kerülőt nem tett volna, csupán hogy nekem szolgála­tot tegyen, nem kínálok le; valóban nem tenném. De mivel tudom, hogy egyedül semmit, éppen semmit sem tehetek vele, kérlek, jöjj le, Djinny. Jenny kissé türelmetlenül vonogatta vállát. — Öreg, vagy fiatal ? — Elég fiatal, Djinny, de egész ha­lom dolgot tud. — Mi a mestersége ? — Semmi, úgy hiszem. A Four Forkst quarzmalomban meggazdagodott, s most sokat utazik. Azt is hallottam, azt mondják róla, hogy verseket is ír, tu­dod, Djinny ? Jenny kissé felpittyesztette ajkát. — Ezt nem azért mondom, — folytatá Closky úr, szakállát dörzsölve, hogy költészetről beszélj vele. Még nincs ne­gyedórája, hogy én is emlegettem. Az­után a whiskys palackot tettem eléje; fölhúztam a zenélő szekrényt, bevittem hozzá a vendégszobába, s mint férfihoz illik, nyíltan mondtam neki: »Gondold, hogy ez a tied, és játszasd el azt a dara­bot, melyet legszebbnek tartasz, a­hány­szor tetszik.« Csak láttad volna, mily dühre fakadt ekkor, s mily neveket adott nekem. Mily neveket, Djinny, — s mint­egy magyarázatképen hozzátette: — Per­sze, már régen, és elég közelről ismer. Ez utóbbi dologról Jennynek hihető­leg meg volt a saját nézete. — Két perc alatt lemegyek, papa. De ne szólj neki róla semmit, — s azt se mondd, hogy már­ ágyban voltam. Closky úr arca fénylett az örömtől. — Mindig jó leányom voltál,— kiáltá, s föléje hajolt, hogy homlokát megcsó­kolja. De Jenny megfogta mind a két kezét, s igy tartá néhány percig. — Papa, — mondá, s nagy, fényes sze­mével fogva igyekezett tartani atyja té­­vedező tekintetét. — Papa, minden leány­nyal, ki ma este ott volt, volt valaki. A Robinson leánynyal nagynénje, Ráncé Lucával anyja, Pierson Katával nővére — mindenikkel volt egy nő. Papa, ked­ves papa, — s ajkai reszkettek, midőn folytatá, — bár anyám ne halt volna meg, midőn oly kicsiny voltam! úgy sze­retném, ha még egy nő volna családunk­ban, kívülem. Nem érzem magam elha­gyatva, ha veled vagyok, — de mégis kellene valaki, egy nő, midőn eljön az

Next