Athenaeum, 1874/7. kötet
1874-07-02 / 27. szám
1695 Athenaeum. 1696 — Papa ? — Agyban vagy, és levetkőzve ? — De papa... — Nem kelhetnél föl újra, s nem vehetnéd föl ruháidat ? — És Closky úr könyörgő tekintetet vetett a bábiruhákkal megrakott székekre. ■— Nem öltözhetnél föl újra ? — És miért, papa ? — Nem vehetnéd ezt mind újra magadra? Nem éppen mind— csak valamit közülök ? S ha segítenék neked ? Nem mindenben, hanem itt-ott kezedbe adnék egy tűt, egy szalagot, vagy egy cipőt ? Még mindig a székeken elterülő khaoszt vizsgálta, s megnevezte a néhány tárgyat, melyet a selyem és musselin halmazból fölismert. — De mire gondolsz, papa ? — kiálta Jenny, és hátra simítva hatalmas aranyhajzatát, fölegyenesedett. Closky úr szakállát kettőztetett hévvel dörzsölgette, s néhány hüvelyknyire hátrált. Azután, anélkül, hogy figyelembe vette volna leánya kérdését, folytatá: — Tudod Djinny, mi újság? Egy idegen van lenn, azaz csak rád nézve idegen, kincsem, de én elég régen ismerem. Fél óra óta van itt, s négy óráig akar nálunk maradni, míg a postakocsi elindul. Most hát, kedves Djinnym, szeretném, ha lejönnél és segítenél őt mulattatni. Hiába, Djinny, — és fölemelte kezét, mintha minden ellenvetésnek elejét akarná venni, — nem akar lefeküdni, nem akar kártyázni, sőt még a whisky sem kell neki. Amióta ismerem, ő a legkülönösebb fickó, akit itt és a környéken ismerünk. — Micsoda ? Itt és a környéken ? — szakítá félbe miss Closky némi csípősséggel. Closky úr lesüti szemeit. — Ha ma éjjel nagy kerülőt nem tett volna, csupán hogy nekem szolgálatot tegyen, nem kínálok le; valóban nem tenném. De mivel tudom, hogy egyedül semmit, éppen semmit sem tehetek vele, kérlek, jöjj le, Djinny. Jenny kissé türelmetlenül vonogatta vállát. — Öreg, vagy fiatal ? — Elég fiatal, Djinny, de egész halom dolgot tud. — Mi a mestersége ? — Semmi, úgy hiszem. A Four Forkst quarzmalomban meggazdagodott, s most sokat utazik. Azt is hallottam, azt mondják róla, hogy verseket is ír, tudod, Djinny ? Jenny kissé felpittyesztette ajkát. — Ezt nem azért mondom, — folytatá Closky úr, szakállát dörzsölve, hogy költészetről beszélj vele. Még nincs negyedórája, hogy én is emlegettem. Azután a whiskys palackot tettem eléje; fölhúztam a zenélő szekrényt, bevittem hozzá a vendégszobába, s mint férfihoz illik, nyíltan mondtam neki: »Gondold, hogy ez a tied, és játszasd el azt a darabot, melyet legszebbnek tartasz, ahányszor tetszik.« Csak láttad volna, mily dühre fakadt ekkor, s mily neveket adott nekem. Mily neveket, Djinny, — s mintegy magyarázatképen hozzátette: — Persze, már régen, és elég közelről ismer. Ez utóbbi dologról Jennynek hihetőleg meg volt a saját nézete. — Két perc alatt lemegyek, papa. De ne szólj neki róla semmit, — s azt se mondd, hogy már ágyban voltam. Closky úr arca fénylett az örömtől. — Mindig jó leányom voltál,— kiáltá, s föléje hajolt, hogy homlokát megcsókolja. De Jenny megfogta mind a két kezét, s igy tartá néhány percig. — Papa, — mondá, s nagy, fényes szemével fogva igyekezett tartani atyja tévedező tekintetét. — Papa, minden leánynyal, ki ma este ott volt, volt valaki. A Robinson leánynyal nagynénje, Ráncé Lucával anyja, Pierson Katával nővére — mindenikkel volt egy nő. Papa, kedves papa, — s ajkai reszkettek, midőn folytatá, — bár anyám ne halt volna meg, midőn oly kicsiny voltam! úgy szeretném, ha még egy nő volna családunkban, kívülem. Nem érzem magam elhagyatva, ha veled vagyok, — de mégis kellene valaki, egy nő, midőn eljön az