Athenaeum, 1947 (3. évfolyam, 2-12. szám)

1947-02-05 / 2. szám

— ------------­ Egy esztendő mérlege (Az üzembizottság beszámolójához) Január 16-án Kovács szaktárs, az üzembizottság elnöke megtartotta be­számolóját az összehívott személyzeti értekezlet előtt e nagyrahivatott testület múlt évi működéséről. Tette ezt abban a reményben, hogy az Athenaeum nagy közösségének tagjai részéről az üb. meg­kapja azt a tárgyilagos kritikát, amely alkalmas lesz arra, hogy utat mutasson a jövő munkájához. Hogy ez nem tör­tént meg, annak valószínű okait említem meg bevezetésképpen. Talán elsősorban nem lett volna célszerűtlen legalább egy héttel az értekezletet annak meg­tartása előtt kihirdetni. Csupán két nappal előbb értesültünk a beszámoló megtartásáról, ez pedig kevés volt ahhoz, hogy egy egész esztendő történéseiről véleményt alkossunk. Mert Kovács szak­társ beszámolójáról ugyan lehetett volna nyomban kritikát mondani, de hogyan lehetett volna két nap alatt épkézláb formába önteni azt a sok mindenféle kívánságot, vélt vagy valóságos sérelmet, apró-cseprő és mégis fontos ügyes-bajos dolgot, amelyekről az üb. tagjainak talán tudomása sem volt. Az előzetes beszédek, a beszámoló előterjesztése, a szervezetek kiküldötteinek üdvözlő és lelkesítő szónoklatai (amelyeket ezúton is megköszönünk az illetékeseknek) igény­be vették az értekezlet idejének jórészét. A beszámoló során hallottuk, hogy milyen nehéz volt az üb. helyzete az infláció borzalmas időszaka alatt, amikor semilyen panasz nem lehetett, amit ne lett volna kénytelen jogosnak elismerni. Nem tartottuk ekkor mi, dolgozók se irigylésre méltónak az üb.-tagok hely­zetét. Ha nem közülünk valók lennének, talán vádolhatnánk őket azzal, hogy ké­nyelmi álláspontra helyezkedtek, mond­ván : „Itt a mi erőnk kevés, ezen nem tudunk segíteni !“ Tekintetbe véve, hogy az Athenaeum dolgozói nem csupán termelőmunkát végeznek, hanem harcot is folytatnak egyúttal egy példát mutató üzemközösség megteremtésére, az kb. szinte szélmalomharcot folytatott az infláció idején, hogy a dolgozók hely­zetén segítsen. Az üzem vezetőivel kar­öltve (nem szemrehányás!) nyújtotta azt, amit a nyomdaipar területén minden más üzem nyújtott — sem többet, sem kevesebbet. Ez a megállapítás azután vonatkozik az infláció utáni időre is és ezen a ponton éri az első és legtöbbet hangoztatott kifogás az üb.-t. Két esztendeje annak, hogy az Athe­­naeum-nyomda — az ország talán még ma is legnagyobb ilyen vállalata — a benne dolgozók saját kezelésében van. Két év alatt munkával mindig annyira el volt látva, hogy elbocsátásra, munka­hiány miatt, nem került sor. Ez nagy ér­deme az üzem vezetőinek, de talán nem kisebb az érdeme a munkák elkészítőinek sem, akik sokszor embertelen körülmé­nyek között, hiányos eszközökkel és meg­rongált egészséggel is teljesítették köte­lességüket. Persze, nem volt a teljesít­mény 1o0%-os, még talán 80%-os sem, de vajjon a munkabér volt-e akár csak 20%-os is? Ugyanekkor magánkézen maradt üzemek sem csukták be kapuikat, még sokszor nagyobb rombolások köze­pette sem, tehát valószínűleg megvolt a profitlehetőség. Az Athenaeum nem dolgozik profitra, nem dolgozik bizo­nyára áron alul sem. A többletet mind befektettük az újjáépítésbe? Akkor nem sok eredménye van, legalábbis nem több mint más üzemnek, a mi munkánk­nak. Az épület ablakainak teljes beüve­­gezése, a szedőgéppark néhány darabbal való gyarapítása (javítás útján) az e téren látható összes eredmény. Vajtáról ezúttal ne essék szó, mert az ott létesíteni szándékozott üdülő miatt még nem került egyéb fontosabb dolog háttérbe. Ugyanígy a kultúrterem léte­sítése és fenntartása is kikerül az e célra rendelkezésre álló alapból. Nem történt egészségügyi téren gyö­keres javulás a múlttal szemben. Szappan- és törülközőjuttatás a felemlíthető ered­mény, de sok fontos dolog még rende­zetlen. Az ebéd jó a fizetett árhoz képest, de gondoskodni kell végre valami mele­gítő alkalmatosságról, hogy ne kelljen az otthonról hozott ételt hidegen elfo­gyasztani. Nem is szólva arról, mert hiszen egyelőre megoldhatatlan, hogy az ebédet a munkahelyen, az ólomanyag közepette kell elfogyasztani. A nyomdai munkatermek átrendezé­sével kapcsolatban megjegyzendő, hogy nem ártott volna erre vonatkozólag az ott dolgozók véleményét is meghallgatni. Hasznos lett volna valami pályázatfélét kiírni ötletekre, úgyhogy közösen alakult volna ki egészséges megoldás. A napi munkáját lelkiismeretesen végző dolgozó nehezen tud időt szakítani, hogy üzemszervezési és munkásjóléti kérdé­sekkel foglalkozzék. Megbízik az általa választott üb.-ben, hogy az a legjobb tudása szerint elvégzi ezeket a feladato­kat. Meg vagyunk győződve róla, hogy ez és ehhez hasonló kritizálás nem fogja kedvét szegni az üb.-ben most és a jövő­ben helyet foglaló dolgozó társainknak. Bízunk benne, hogy munkájuk nyomán az Athenaeum fog az ország nyomdai üzemeinek élére kerülni. Györgyimé A görög mitológia dióhéjban Könnyed stílusban írja : Halász Dezső (5) Atyai származás szerint Artemisnek Hermes (Zeus és Maia fia) is testvére. Nem célzatosságból írom ide, azonban igazodnom kell a történelmi tradíciók­hoz, minden sértő él nélkül. Hermes nemcsak a kereskedőknek, bankoknak, hanem a tolvajoknak, csalóknak is istene. Máskülönben az Olympos hírnöke, ezt jelképezik lábain a szárnyak és jobb­kezében a kígyós bot. Homeros szerint Priamos trójai király fiát, Parist ő veszi rá Helena (Menelaos felesége) elrablá­sára. Az aranyalmáért való haszontalan tülekedés is Hermes (a rómaiaknál Mer­­curius) műve, itt egyszerre három isten­nőt vezet az orránál fogva. A derék Priamost is lóvátette, azonkívül a bo­lyongó Odysseus-szal és a csinos, de vízfejű Circével is rendez egy mulattató jelenetet az Odysszeában. Annyi minden­esetre megállapítható, hogy Hermesnek kifinomult érzéke volt minden humor iránt. Azonban, hogy a felfuvalkodott Apol­lóni mikép szedte rá, azt mégis fel kell jegyezni. Hermes a fukar Apollon csordá­jából eloroz ötven tehenet, melyeket a Kiléne hegyén egy barlangba hajt, jobban mondva háttal húzza befelé az izmos istenfi kezében tehetetlen barmo­kat, hogy azt a látszatot keltse, mintha a barlangból már kimentek volna a tehe­nek. Persze nem feledkezett meg a jeles istenfi arról, hogy a lopott tehenekből útközben kettőt nagylelkűen feláldozzon a haza és az istenek oltárán. Nem tudódott volna ki sohase, ha az árulkodó pásztor, Buthos, kinek Hermes szintén a tyúkszemére lépett, el nem árulja. Az ügy Zeus elé kerül. Ám a ravasz Hermes egy tetszetős lantot készít színes teknőccsontból s azt a zene­bolond Apollonnak ajándékozza, kinek az elragadó lant annyira megtetszik, hogy nemcsak megbocsát a körmönfont Her­mesnek, de még a teheneket is neki ajándékozza, azonkívül egy arany jós­botot is ad neki, mellyel Hermes a Parnassusra vonul, hogy ott újabb hun­cutságokat eszeljen ki, annál is könnyeb­ben, mert a fején hordott szárnyas ro­hamsisak láthatatlanná teszi őt a halan­dók előtt. Mindezek dacára, vagy talán éppen ezért Zeusnak legdédelgetettebb ked­vence. Egy alkalommal eldugja Zeus kor­mánypálcáját. Az istenek királya kínos zavarba kerül. Jogar nélkül szamárfülekkel feldíszített Midas még a sem tudott volna uralkodni. Még ezért a csínytevésért sem esik ki Zeus kegyéből a tréfakedvelő Hermes, az Olympos vicemetterje. Zeus végnélküli hódításai közt nem lehet figyelmen kívül hagyni a szépséges Io (Inachos leánya) esetét. Javában folyik ez a tartalmas l­aison, mi­kor Hérának is tudomására jut. Zeus sietősen kövér tehénné változtatja karcsú lót, hogy ezzel eltüntesse Hera­a elől. Az isteni fejedelemasszony ezt is megtudva, mérges bögölyt uszít a mene­külő Io nyomába, sőt Argost is (Inachos szörnyszülött fia, kinek teste tele van hintve látó szemekkel) Io érzésével, bosszantásával bízza meg. Zeus erre a gyorskezű Hermest küldi a százszemű Argosra, kit álmában Hermes megszaba­dít a hosszú élet terhétől, Iót pedig a százszemű szörny holttestén keresztül Egyiptomba szökteti, ahol Io Aepaphus­­nak ad életet, kitől Agenor és Baelos származik, ennek pedig két fia van: Aegyptos és Danaos (Argolis királya), a Danaidák atyja. (folyt. let.) o

Next