Athenaeum, 1948 (4. évfolyam, 1-15. szám)
1948-09-25 / 9. szám
Felment a függöny Szeptember van, megnyíltak az összes budapesti színházak. Ha figyelembe vesszük, hogy Belgrádnak három, Bukarestnek öt, Varsónak nyolc állandó színháza van, Budapestet tizenöt működő színházával színházi városnak lehet nevezni. Ezek a színházak nem éppen ma nyíltak meg, azt lehetne mondani,hogy Budapesten a színház valamennyire mindig közügy volt. Az emberek régebben is mindenféle társadalmi osztályból szívesen látogatták a színházakat, a szervezkedett munkásság az utolsó tíz évben — anyagi körülményeihez viszonyítva — nagyobb mértékben. Mégis meg lehet állapítani, hogy százalékarányban a dolgozók hátrányosabban vették ki részüket a művészi élvezetek eme legszebbikéből. A háború előtt a szakszervezetekben tömörült dolgozók száma mindössze százhúszezer volt (ma meghaladta az egymilliót). A dolgozó fizikai és szellemi munkás átlagosan egy évben egyszer jutott el színházba, vagy egyszer sem. (A felszabadulás után találkoztam értelmes, idős munkásokkal, akik életükben először voltak színházban.) Budapesten, de egész Magyarországon a színházi kultúrának nagy jövője van és erre mindenekelőtt a fennálló körülmények nyújtanak kedvező alapot. De ugyanekkor fel lehet tenni a kérdést : mi történt a színházak eddigi közönségével ? Erre az a kép ad választ, amely akkor fogadja az embert, ha szemügyre veszi a színházak halljában előadási szünetekben nyüzsgő embertömegeket. Igen sok a kétkezi munkás, élénk, közvetlenebb a hangulat, eltűnt az a szorongó, feszengő érzés, amely a múltban elfogta az egyszerű embert, ha nagyritkán sikerült egy előadáshoz bejutnia. A közönség tehát átrétegeződött. A nagypolgárság úgyszólván teljesen eltűnt, diadémjai nem ragyognak a páholyokban és nézőtéren. A kispolgárság egy része ma is lelkes színházlátogató, nagy tömege azonban tartózkodó s legfeljebb azokhoz a darabokhoz vált jegyet, ahol a problémamentesség légkörében jól érezheti magát. Egyik legnagyobb feladatnak kell tekinteni azt, hogy a társadalomnak ezt az alapjában véve értelmes, de öntudatlan és kritikátlan rétegét a színházak is segítsék átnevelni. Ha az új közönség beáramlásának már ilyen látható jelei vannak, ez kötelezi az írókat, színházakat, előadóművészeket egyaránt. Színházaink biztosan szívesen fogadják a jó magyar darabokat, de a helyzet e tekintetben nem könnyű. Sokszor mondották már, — és úgylátszik nálunk valóság — hogy az új magyar élet megírása, színpadra vitele nem halad egyazon időben országunk anyagi újjáépítésével és a közelmúltban is be kellett érnünk azzal, hogy tendenciában ugyan nemes, de kidolgozásban és művészi hatásban sekélyesebb értékű magyar színművekkel találkoztunk. Ezek a darabok persze nem jutottak el a szélesebb tömegek tetszéséig. A legutolsó történéseket boncolgató drámák közül egyedül a „Vitézek és hősök“ című Gergelydarab ért el tömeghatást, mondanivalója mai, interpretálása művészi volt. Nem marad más hátra, mint a régebbi magyar színműirodalom nem túlságosan nagy, de semmiképpen sem lebecsülendő tárából válogatni; gondoljunk csak Csokonaira, Vörösmartyra, Madáchra. Azután itt vannak minden színházi válság megmentői, a klasszikusok. Soha ilyen kultusza nem volt Shakespearenek, Moliérenek az egész világon, mint ma vagy akár a háború előtt és alatt. Ami szinte példátlan volt Budapesten: 1943-ban(!) a Madách Színházban szériában százszor került színre a Hamlet. A dolgozók már többször megmutatták, hogy elsősorban a komolyabb természetű drámai munkák felé vonzódnak. Az előbb említett példa nyomán többet is felsorolhatnánk annak bizonyítására, hogy a közönségnek ez az igen értelmes és most már többségi része elsősorban önmagát akarja megismerni a színpadon is, legyen a darab Csokonai Karnyónéja vagy Shakespeare valamely királydrámája és történjen akármilyen időpontban. Ebben a mostani szezonban jó jelek vannak arra, hogy úgy a művészi, mint a helyárkövetelményeket kielégítik. A Nemzeti Színház kamaraintézetévé tette a Magyar Színházat és ez a nagymultú színház végre visszatérhet eredeti hivatásához, a drámához. (Dráma alatt vígjátékot is értsünk, mert a vígjáték a dráma egyik műfaja.) A Magyar Színház a múlt század kilencvenes éveiben nyílt meg, sokszor kísérletezett a tiszta irodalommal, közönséget is próbált nevelni, de az akkori és utána következő idők erre semmi alapot nem nyújtottak. Most majd lesz közönsége, a könnyűzenés darabokat — ezekre is szükség van ! — átveszik a kisebb színházak. Érdemes elgondolás a Városi Színházzal kapcsolatban, hogy ezt a 2300 ember befogadására alkalmas termet felszabadítják a mozitól és visszaadják a hangversenyek és operaelőadások céljaira. Mindezek felett komoly lépés volt a Szakszervezeti Tanácstól, hogy magára vállalta az üzemek dolgozóinak bérletezését a négy állami színházhoz (Opera, Nemzeti, Magyar, Madách). Átmenetileg tehát megoldást nyernek a prózai és zenei előadásoknak olyan méretei, hogy most már valóban nagyobb dolgozó rétegek szórakozhatnak. Az akciós és külön üzemi előadások (mint tudjuk, üzemi premierek is vannak) egyben új színnel gazdagítják a színművészetet, melengetik a kapcsolatot az új rétegeződésű közönséggel, a munkássággal. A helyárkövetelmények most is a régiek. Jól tudja a munkásság, hogy a színház kapujának egyszerű kinyitása már tetemes kiadást jelent anélkül, hogy a közönség elfoglalta volna a helyét. Mégis azt mondjuk: a színház ne legyen luxus ! Az elfogadható és megfizethető helyárpolitika érdeke valamennyi színházigazgatónak, ha azt akarja, hogy estéről-estére megteljék a terem. Számos külföldi példa bizonyítja, hogy az olcsó színház nem rossz üzlet. Magánszínházaink követhetnék az államiak példáját. A nyomdai munkásság hosszú évek óta lelkes barátja a színháznak. A számunkra tartott előadások lelkesedést váltottak ki valamennyiünkből, érdemes azokat folytatni és kiszélesíteni. (sz. 11.) A magyar forgatókönyvírás körül vannak még hiányok. Ezért egyrészt fiatal utánpótlást termelnek ki, másrészt tanfolyam indul a Magyar írók Szövetségében, hogy a magyar filmgyártás tökéletesítése érdekében legjobb íróinkkal megismertessék a forgatókönyvírás technikáját. Ideológiai és művészeti nehézségekkel is számolni kell. Két fronton kell megvívni a harcot. Még ma is sokan vannak, akik a magyar filmet csak üzletnek tekintik és szeretnék a múltat folytatni, feléleszteni a régi jól bevált sablonokat. Ezek nem keresnek új utakat, nem követik a filmgyártás igazi célját, a valóság bemutatását. A másik pont a túlzó avantgárdisták frontja, akik minden művészi játékfilmből, gyakran saját lelkiismeretük elhallgattatásával, agitációs filmet akarnak csinálni, mégpedig egy mindenáron való újítás segítségével. Az állami filmgyártás akar politizálni filmjeiben, de politizálása abban áll, hogy egy magas színvonalú, a valóság összefüggéseit mutató, világosságra törekvő művészi filmet ad a népnek. Kétségtelen, hogy az Állami Filmgyártó Vállalat nem akar párt-filmgyártást csinálni. Az állami filmgyártásban helye van minden becsületes szakembernek, aki tudásával a magyar népet akarja szolgálni. Még egy döntő fontosságú fejezete van a magyar filmgyártásnak. Kidolgozás alatt van a délkeleteurópai népek közös filmterve, összeegyeztetik a népi demokráciák filmprogrammjukat és így elkerülhetővé válik, hogy azonos problémájú filmeket gyártsanak. Minden fontosabb film több verzióban készül el. Ez a magyar filmgyártás szempontjából annyit jelent, hogy 90 millió néző számára készülnek a magyar filmek. A magyar filmnek tehát sok akadállyal, nehézségekkel kell megküzdenie, de bizonyos, hogy filmjeink nívója egyre inkább emelkedni fog és a magyar demokráciára káros film nem fogja többé elhagyni a stúdiókat. ricset György