Athenaeum, 1948 (4. évfolyam, 1-15. szám)

1948-09-25 / 9. szám

Felment a függöny Szeptember van, megnyíltak az összes budapesti színházak. Ha figyelembe ves­­­szük, hogy Belgrádnak három, Buka­restnek öt, Varsónak nyolc állandó szín­háza van, Budapestet tizenöt működő színházával színházi városnak lehet ne­vezni. Ezek a színházak nem éppen ma nyíltak meg, azt lehetne mondani,­hogy Budapesten a színház valamennyire min­dig közügy volt.­ Az emberek régebben is mindenféle társadalmi osztályból szíve­sen látogatták a színházakat, a szervez­kedett munkásság az utolsó tíz évben — anyagi körülményeihez viszonyítva — nagyobb mértékben. Mégis meg lehet állapítani, hogy szá­zalékarányban a dolgozók hátrányosab­ban vették ki részüket a művészi élve­zetek eme legszebbikéből. A háború előtt a szakszervezetekben tömörült dolgozók száma mindössze százhúszezer volt (ma meghaladta az egymilliót). A dolgozó fizikai és szellemi munkás átlagosan egy évben egyszer ju­tott el színházba, vagy­­ egyszer sem. (A felszabadulás után találkoztam értel­mes, idős munkásokkal, akik életükben először voltak színházban.) Budapesten, de egész Magyarországon a színházi kultúrának nagy jövője van és erre mindenekelőtt a fennálló körülmé­nyek nyújtanak kedvező alapot. De ugyan­ekkor fel lehet tenni a kérdést : mi tör­tént a színházak eddigi közönségével ? Erre az a kép ad választ, amely akkor fogadja az embert, ha szemügyre veszi a színházak halljában előadási szünetek­ben nyüzsgő embertömegeket. Igen sok a kétkezi munkás, élénk, közvetlenebb a hangulat, eltűnt az a szorongó, feszengő érzés, amely a múltban elfogta az egyszerű embert, ha nagyritkán sikerült egy elő­adáshoz bejutnia. A közönség tehát átrétegeződött. A nagypolgárság úgyszólván teljesen el­tűnt, diadémjai nem ragyognak a páho­lyokban és nézőtéren. A kispolgárság egy része ma is lelkes színházlátogató, nagy tömege azonban tartózkodó s legfeljebb azokhoz a darabokhoz vált jegyet, ahol a problémamentesség légkörében jól érez­heti magát. Egyik legnagyobb feladatnak kell tekinteni azt, hogy a társadalomnak ezt az alapjában véve értelmes, de ön­tudatlan és kritikátlan rétegét a színházak is segítsék átnevelni. Ha az új közönség beáramlásának már ilyen látható jelei vannak, ez kötelezi az írókat, színházakat, előadóművészeket egyaránt. Színházaink biztosan szívesen fogadják a jó magyar darabokat, de a helyzet e tekintetben nem könnyű. Sokszor mondották már, — és úgy­látszik nálunk valóság — hogy az új magyar élet megírása, színpadra vitele nem halad egyazon időben országunk anyagi újjáépítésével és a közelmúltban is be kellett érnünk azzal, hogy tenden­ciában ugyan nemes, de kidolgozásban és művészi hatásban sekélyesebb értékű magyar színművekkel találkoztunk. Ezek a darabok persze nem jutottak el a széle­sebb tömegek tetszéséig. A legutolsó tör­ténéseket boncolgató drámák közül egye­dül a „Vitézek és hősök“ című Gergely­­darab ért el tömeghatást, mondanivalója mai, interpretálása művészi volt. Nem marad más hátra, mint a régebbi magyar színműirodalom nem túlságosan nagy, de semmiképpen sem lebecsülendő tárából válogatni; gondoljunk csak Cso­konaira, Vörösmartyra, Madáchra. Az­után itt vannak minden színházi válság megmentői, a klasszikusok. Soha ilyen kultusza nem volt Shakespearenek, Mo­­liérenek az egész világon, mint ma vagy akár a háború előtt és alatt. Ami szinte példátlan volt Budapesten: 1943-ban(!) a Madách Színházban szériában százszor került színre a Hamlet. A dolgozók már többször megmutat­ták, hogy elsősorban a komolyabb termé­szetű drámai munkák felé vonzódnak. Az előbb említett példa nyomán többet is felsorolhatnánk annak bizonyítására, hogy a közönségnek ez az igen értelmes és most már többségi része elsősorban önmagát­ akarja megismerni a színpadon is, legyen a darab Csokonai Karnyónéja vagy Shakespeare valamely királydrámája és történjen akármilyen időpontban. Ebben a mostani szezonban jó jelek vannak arra, hogy úgy a művészi, mint a helyárkövetelményeket kielégítik. A Nem­zeti Színház kamaraintézetévé tette a Magyar Színházat és ez a nagymultú színház végre visszatérhet eredeti hiva­tásához, a drámához. (Dráma alatt víg­játékot is értsünk, mert a vígjáték a dráma egyik műfaja.) A Magyar Színház a múlt század kilencvenes éveiben nyílt meg, sokszor kísérletezett a tiszta irodalom­mal, közönséget is próbált nevelni, de az akkori és utána következő idők erre semmi alapot nem nyújtottak. Most majd lesz közönsége, a könnyűzenés darabokat — ezekre is szükség van ! — átveszik a ki­sebb színházak. Érdemes elgondolás a Városi Színházzal kapcsolatban, hogy ezt a 2300 ember befogadására alkalmas ter­met felszabadítják a mozitól és vissza­adják a hangversenyek és operaelőadások céljaira. Mindezek felett komoly lépés volt a Szakszervezeti Tanácstól, hogy magára vállalta az üzemek dolgozóinak bérletezését a négy állami színházhoz (Opera, Nemzeti, Magyar, Madách). Átmenetileg tehát megoldást nyernek a prózai és zenei előadásoknak olyan mé­retei, hogy most már valóban nagyobb dolgozó rétegek szórakozhatnak. Az ak­ciós és külön üzemi előadások (mint tud­juk, üzemi premierek is vannak) egyben új színnel gazdagítják a színművészetet, melengetik a kapcsolatot az új rétegező­­désű közönséggel, a munkássággal. A helyárkövetelmények most is­­ a régiek. Jól tudja a munkásság, hogy a színház kapujának egyszerű kinyitása már tetemes kiadást jelent anélkül, hogy a kö­zönség elfoglalta volna a helyét. Mégis azt mondjuk: a színház ne legyen luxus ! Az elfogadható és megfizethető helyárpolitika érdeke valamennyi szín­házigazgatónak, ha azt akarja, hogy esté­­ről-estére megteljék a terem. Számos kül­földi példa bizonyítja, hogy az olcsó szín­ház nem rossz üzlet. Magánszínházaink követhetnék az államiak példáját. A nyomdai munkásság hosszú évek óta lelkes barátja a színháznak. A szá­munkra tartott előadások lelkesedést vál­tottak ki valamennyiünkből, érdemes azokat folytatni és kiszélesíteni. (sz. 11.) A magyar forgatókönyvírás körül vannak még hiányok. Ezért egy­részt fiatal utánpótlást termelnek ki, másrészt tanfolyam indul a Magyar írók­­ Szövetségében, hogy a magyar filmgyár­tás tökéletesítése érdekében legjobb író­inkkal megismertessék a forgatókönyv­írás technikáját. Ideológiai és művészeti nehézségek­kel is számolni kell. Két fronton kell megvívni a harcot. Még ma is sokan van­nak, akik a magyar filmet csak üzletnek tekintik és szeretnék a múltat folytatni, feléleszteni a régi jól bevált sablonokat. Ezek nem keresnek új utakat, nem kö­vetik a filmgyártás igazi célját, a való­ság bemutatását. A másik pont a túlzó avantgárdisták frontja, akik minden művészi játékfilmből, gyakran saját lelki­ismeretük elhallgattatásával, agitációs fil­met akarnak csinálni, mégpedig egy min­denáron való újítás segítségével. Az állami filmgyártás akar politi­zálni filmjeiben,­ de politizálása abban áll, hogy egy magas színvonalú, a való­ság összefüggéseit mutató, világosságra törekvő művészi filmet ad a népnek. Kétségtelen, hogy az Állami Film­gyártó Vállalat nem akar párt-filmgyár­tást csinálni. Az állami filmgyártásban helye van minden becsületes szakember­nek, aki tudásával a magyar népet akarja szolgálni. Még egy döntő fontosságú fejezete van a magyar filmgyártásnak. Kidolgozás alatt van a délkeleteurópai népek közös filmterve, összeegyeztetik a népi demo­kráciák filmprogrammjukat és így elke­rülhetővé válik, hogy azonos problémájú filmeket gyártsanak. Minden fontosabb film több verzióban készül el. Ez a ma­gyar filmgyártás szempontjából annyit jelent, hogy 90 millió néző számára készül­nek a magyar filmek. A magyar filmnek tehát sok akadállyal, nehézségekkel kell megküzdenie, de bizonyos, hogy filmjeink nívója egyre inkább emelkedni fog és a magyar demokráciára káros film nem fogja többé elhagyni a stúdiókat. ricset György

Next