Athenaeum, 1948 (4. évfolyam, 1-15. szám)
1948-04-25 / 4. szám
A „BARABBAS“ SZERZŐJE KÖNYVÉRŐL ÉS AZ ATHENAEUMRÓL Az „Athenaeum“-hoz, amely most kiadta „Barabbas“ című bibliai tárgyú regényemet, ifjúságom ezer emléke fűz. Ott kezdtem újságírói pályafutásomat a Miksa utca 6. számú ház szedőtermében. 1905-ben volt, negyvenhárom év előtt. Gábor Andor volt az egyik lap segédszerkesztője, jómagam itt kaptam az első újságírói állást. De Gábor Andor valahogy hamar felfedezte, hogy érzékem van a tipográfia iránt. Nem voltam még húszéves, amikor tördelő-segédszerkesztő lettem. A lapot persze kéziszedéssel szedték, szekrényekből; az első szedőgépek csodájával csak esztendőkkel későbben találkoztam. De azt a Miksautcai szedőtermet soha az életben nem fogom elfelejteni. A nyomdászok kedvessége, barátsága nemcsak a jó tördelőszerkesztő minden „trükkjére“ tanított meg, hanem magára a tördelésre is. A szívem melegen megdobbant, amikor most annyi esztendő és hatévi amerikai távollét után, Talabér Ferenccel — aki annyi munkával, szeretettel és gondossággal segítette elő könyvem megjelenését — megint keresztülmehettem egyszer az Athenaeum szedőtermén. Akárhogy is kattogtak a szedőgépek sorai, úgy éreztem , nem változott itt semmi. Hazaérkeztem. És „otthon“ először akkor voltam Pesten, amikor megint a Miksa utcai szedőteremben lehettem. Visszatértem életem legigazibb barátaihoz : a nyomdászokhoz. Ezerszer gondoltam a külföldön és különösen Amerikában hálás szívvel a Miksa utca 6-ra és az Athenaeum nyomdászaira. Ahányszor csak nyomdalevegőt szívtam valahol, mindig a Miksa utca 6 szedőterme jutott az eszembe. Több mint negyvenévi újságírói pályámon lapokat szerkesztettem és adtam ki. Hogy a lapok külseje jól festett és a lapok sikeresek voltak, azt annak köszönhettem, amit a Miksa utca 6-ban tanultam. De itt szövődött az a mély tisztelet és barátság is, amelyet minden nyomdász iránt egész életemen át éreztem és ami olyan friss bennem ma is, mint akkor, 43 év előtt. Ez a tisztelet és barátság most csak fokozódott bennem, amikor „Barabbas“ című könyvem kiadása során megint kapcsolatba jutottam az Athenaeummal. Odakünn Amerikában ennek a könyvnek nagy sikere volt. De a szerző Amerikában úgy van könyvével, mint az anya, aki lelencházra bízta gyereke sorsát. Odaadja a kéziratot az ügynöknek, az eladja , a szerző aztán akkor látja könyvét, amikor megjelenik a kirakatokban. Nem kérdezik a cím és kiállítás felől és még jó, ha értelmét meg nem változtatják. Itt, az Athenaeumban láthattam és érezhettem, mint születik a könyvem. Megkérdeztek : tetszik-e a címboríték, a betű és elnézést kértek, hogy a mai nehéz viszonyok között jobb papírt nem adhattak. Mindenki, aki ezen a könyvön dolgozott, munkatársaiért a könyvnek , nekem pedig barátom, segítőtársam. Egész szívvel köszönöm ezt az Athenaeum dolgozó gárdájának. Ilyesmi — szoros kapcsolat író és művének előállítói között — nincs sehol a világon. De még valami nincs sehol a világon. Jövet Amerikából bejártam egész Európát. A hiteles tanú erejével állítom, hogy az újjáépítésre való akarat és az újjáépítés eredményei sehol sem produkáltak olyan eredményeket, mint Magyarországon. Itt csoda történt, a szónak legnemesebb értelmében. Hogy például három évvel az ostrom után az Athenaeum — a dolgozók akaratából — ott áll, ahol ma, hogy szebbnél-szebb könyveket produkál és olyan díszben, a legfejlettebb nyomdatechnika minden attribútumával tud kihozni még olyan szerény könyvet is, mint az én „Barabbas“-om : ez nincs sehol a világon. S miközben egy másik világ háborúról és újabb tömegmészárlásról beszél, itt, ez a magyar világ békésen, egy még szebb jövőbe vetett hittel, vasakarattal, a magyar tehetség végső megfeszítésével dolgozik azon, hogy olyan világrend legyen, amiben az ólmot betűöntésre, a szellem terjesztésére használják fel és ügyelnek arra, hogy soha ne legyen a fegyverkészítés anyaga. Ezt is csak itthon, idehaza találtam. Hogy mi lesz könyvem, a „Barabbas“ sorsa , nem tudom. Habent suafata libelli. De két dolgot viszek majd magammal, ha sorsom megint külföldre visz. Ezt a magyar kiadást : megmutatni, mire képes a magyar könyvkiadás három évvel a semmi után. És megint csak az Athenaeum dolgozóinak emlékét. Bércessy Imre Szendrei Júlia levele Petőfi haláláról (Látogatás a Petőfi-házban) A Bajza utca végén levő egyemeletes kis palota évek óta Petőfi-múzeum. A nyolcvanas évek építkezési stílusát viseli magán. Jókai Mórnak, a nagy regényírónak és feleségének, Laborfalvi Rózának, a Nemzeti Színház tragikájának 1892—1899-ig volt a magánlakása; a ház falán emléktábla örökíti meg, hogy itt élte meg a nagy mesemondó 1894-ben regényírói működésének félszázados jubileumát. Jókai Mór, aki a 48-as magyar forradalmi idők jelentős szellemi tényezője volt, szoros barátságot tartott fenn Petőfivel. (Egyidősek voltak: Jókai 1823- ban született Rév-Komáromban). Innen magyarázható, hogy Jókai-, majd később a Feszty-család tulajdonában rengeteg Petőfi-ereklye maradt. Jókai, illetőleg Feszty Árpád (Feszty Jókai veje volt, híres festő, a „Magyarok bejövetele“ c. hatalmas vászon alkotója) halála után a Petőfi-emlékek a Nemzeti Múzeum tulajdonába mentek át. Láttam e múzeumot a két világháború között is. Sok festmény, koszorú-szalag és Petőfi életének személyes tárgyai zsúfolódtak benne össze. Zártság és valami levegőtlen homály jellemezték s a tömött szalonokban alig lehetett látni egy-két kíváncsi látogatót. A háború „érdekesen“ pusztította el ezt a kis házat. A külső falak teljesen épségben maradtak. Jókai emléktáblája is érintetlen, de sajnos, a művészi értékű kapu, magas feljárójával teljesen elpusztult. Azonban nemcsak a régi múzeum összeomlása az érdekes, hanem az új is, amely ennek helyében ugyanitt született. Három nagy világos termet alkottak az aránylag kis házban. Derű és fény, levegő mindenütt. A földszinti teremben Petőfi eredeti kéziratainak felnagyított és lefényképezett másolatai. Itt van a Nemzet Dal első példánya is, amelyre a költő maga írta rá, hogy ez a magyar sajtószabadság első lélekzetvétele. Az emeleten az egyik szélső vitrinben egy levél, közel 70 esztendővel ezelőtt íródott és Petőfi eltűnéséről szól. A felesége, Szendrei Júlia írta, három évtizeddel a költő halála után: „Az egyház kívánsága részéről a terhelő felelősség elhárítása végett kijelentem, hogy legszorgalmatosabb fürkészésem és bizonyosságot adó adataim tökéletesen meggyőzőnek affelől, hogy Petőfi Sándor az erdélyi csatában elesett. A csatatereket összejárván, ennek s a külföldről jött többnemű tudósítások következtében ezen meggyőződésemre, ha szükséges volna, lelkiismeretesen hitet is vagyok képes letenni. Ezen állításom igazsága mellett szól néhány szemtanúnak vallomása, kiket bizonyságtételért bármikor felhíhatok. Nevezetesen: Udvarhelyszékben Kereszturon lakó gyógyszerész, kinek nevét ugyan nem tudom, de őt szükség esetén tanuul fölhíni magamat kötelezem — ki azon időben az erdélyi főseregnél lévén, ebbeli tudakozásaimra ezt felelé:ő Petőfi Sándort azon pillanatban látá utójára, midőn ez kozákok által körülvétetve, szakaszttatott el a futó hadseregtől. Ezentúl többet nem látták és a valószinűség ottani elvesztét bizonyítja, mit még hitelesebbé tesz . Udvarhelyszéki katonai parancsnok B. Hayte azon állítása, melly szerint ő a csata lefolyta után a csatatért följárván, a halottak között talált egy holttestet, mit öltönye és alakja leírásából biztosan lehet férjem, Petőfi Sándorénak elismerni. Szendrei Júlia, Pest, július 21, 1880. ★ A világirodalom egyik legnagyobb alakjának halála a szabadságharcban, évtizedekig foglalkoztatta nemcsak a közvetlenül érdekelt családját, hanem az egész magyar népet. Ez nem valami babonás néphit, hanem a szeretet és csodálat érzése, amellyel a magyar nép költőjének kezdettől fogva méltán adózik. Papp Béláné