Athenaeum, 1838/2. félév
1838-10-18 / 32. szám
legszebb virágzatban álló növényeket olly helyeken, hol kevéssel előbb puszta, mint mondatik, halott föld henyéje. Szelíd nap, gyönge harmat és langy esők, a’ legvidorabb tenyészésre serkentik őket. De alig hogy felnyiladozának az illatrejtő kelyhek, alig fürdik meg, néhány játszi szellő a’ lágy virágkebelben, alig lopta meg nedtárát a’ kósza méh, lankadás forrázza le a’ kies bokrot, elhull a’ virág, lehervadnak a’ tápláló levelek, ’s a’ növényéletnek — ha jóval előbb az állatok’ és ember’ kíváncsiságának áldozata nem jön — most vége. — A’ szőlő gerézd, sok kártékony befolyással megküzdve, eget földet segélyül kérve és használva, kidolgozá fojtós-savanyú nedvét mézédessé, — akkor letépi a’ szüretelő és öszszegázoltan, roncsoltan , az emésztő forrásnak adja. — A’ vadállat és madár, midőn szabadon futassa és szárnyalja be határtalan hazáját, a’ széles földet és léget, orozó ellensége’ vagy az aggság’ áldozatáúl esik, meghal. — Nem hirdetik-e naponként a’ tornyok’ szomorú zúgásai, hogy újólag egy egyéni élet alatt ki ? Sőt nem halunk-e meg részszerint mi magunk is, folyvást és szünetlen, midőn az el- és kiválasztások minduntalan bizonyos részek’ elrontásán ’s kiküszöbölésén munkálkodnak?— Nem halálemlékűi állnak-e itt e’ kormos falak is? — hol ezeknek királyi fénye, mellyben a’ nép, ha egészen boldog nem is, legalább méltán büszke volt? — E’ hullámok, mellyek lábainknál holdezüstölve czikáznak, hajdan — míg a’ magyar szó Kaukázus’ bérczein túl uralkodott vala — kevély paloták ’s éggel vívó tornyok’ árnyaiban, világhódító nemzet’ lármája közben hempelygének; míg most azokból, itt ott, egy két faldarabnak gyászoló képét tükrözik vissza, ’s partjaikon az egykori fényes Aquincumból, alig néhány téglatöredék akad meg a’ többnyire (most is!) idegen ajkú szántó’ ekéjében. Mind tapasztalati szomorú igazság! De azért, hogy a’ halál’ ügyvédének ne mondathassam, próbáljunk kissé fölebb , a’ természet’ szentek szentébe emelkedni, ha valljon ott is, mind e’ tüneményeket ollyanoknak tapasztalandjuk-e, mint szemeinknek itt talant látszanak. Korán sem! — Ezekkel csak az emberi értelem hagyja magát megcsalni, melly olly gyenge, hogy nehezen bír fölemelkedni annyira, hogy a’ tüneményeknek csak egy sorát is felfoghassa, mellyeket a hatalmas természet egy intéssel végtelenül eszközöl. Ugyanis, ha hallgatással mellőzzük el a’ növények’ magvait,’ mellyeknek megtermése fő és legmagasb czéljok lévén, azok által tenyészve, fajaikat időről időre folyvást fentartani képesek, — azok’ veszendő életműveinek egy része a’ légbe száll, ezen titkos és eleven műhelyébe az életműves és életműtelen testeknek, más része az anyaföldnek adja magát, hogy ez abból más új életet hozzon elő és tartson fen. — A’ különféle testek, ételül szolgálván embernek és állatnak, még nem vesztek el, csak egyénialakjokat változtaták meg és részszerint magasb életfokra emelkedének, részint az életmírségből különféle útakon kivitetvén, más életalak’ magvait rejtik magokban, a’ kiküszöböltek’ helyébe pedig új, eleven részek járultak. — A’ borforrás által is vallyon az erő, melly a’ szőlőszemekben munkálkodók, elveszett-e, tagadom ; mert az új termődékben, a’ borban, szintúgy hatalmas erők szunyadnak, fölserkenendők, mihelyt alkalom ajánlkozik és életüket az emberi életműségben zajongva és háborogva mutatandók. Végre a’ hüzforrás által, melly az állati életet befejezni és eltörleni látszik, koránsem enyészet és vég semmisedés hozalik elő. Az összetett testek’ felosztásából kikerült egyszerű elemek nem tehetetlen lények ’s halott maradékai a’ virágzott életnek. Midőn a’ kevély ember lehanyatlik az élet’pályájáról , mellyen való és tisztelendő, vagy hazug és megvetendő csillogással járhala, és a’ szép test rohadásnak vettetik emésztő fogai közé, — megszűnt-e itt az élet? Épen nem, itt egy új élet kezdődik. A’ legottan megjelenő bűzforrás’ titkos és rejtett működése a’ természetnek. Kiállhatlan bűzt fejt ki itt a’ nagy mester , hogy annak gőzkörébe rejtezve távol űzzön magától minden háborító élőt, hogy a’ titkos munkálatot zavaratlanúl folytathassa csöndes magányában. Itt csak az egyéni életnek , vagy helyesebben mondva, az életképnek láthatjuk határát. Mert ezen határ teszi a’ pontot, melylyen két életidőm találkozik. A’ test, rohadás által, elemeire oszlik, mellyek aztán, kiszabadúlván a’ magasb élet’ kötelékeiből, tenyészetök, rokonságuk szerint új egyesű- 32 *