Athenaeum, 1839/1. félév
1839-01-03 / 1. szám
910 ’s anyagok’ használása alatt léte’ fölséges föladatát betölteni törekszik. Mert az ember itt rengetegeket pusztít gyérít, amott sivatag pusztákon erdőket termeszt; itt lápokat szárít, amott szomjas telkeket itat; itt vízfolyást gátokkal zár, amott csatornákban szükséges vidékekre neki utat nyit; itt árkokat metsz, amott dombokat aláz, itt vad rónákat szelídít kaszálókká, amott ekével feltört síkokat változtat élettermő mezőkké ; vidor szint ölt munkás kezei alatt a’ földszin, zöld szőnyegalakban emelkedik ki a’ semlyék, tisztul a’ levegő, enyhül az égalj, kevésül a’ szükségtelen nedv, ’s hol kívánatos előállíttatik az aszályt hárító víz, növekedik a’ műveletre alkalmas tér, szaporodik ember, állat stb. ’S ez így van, mikor erejét az emberiség kellőleg használja; de ha azt elhanyagolja, ha a’ földdel küzdeni megszüli, ha az által, hogy nem fejtvén ki az emberek’ ’s állatok’ lehető legnagyobb számából eredő szükséges hatalmi ellensúlyt, a’ küzdést abban hagyni kénytetik: az egymás közti belső összefüggés’ következtében, ’s a’ kölcsönös hatás’ aránytalanságában anyag a’ szellem, test a’ lélek, föld az emberiség fölé kerül; terjednek az életműséget korlátozó, gyérítő erők; ’s mint egyes ember’ félszeg nevelésében kifejlik a’ test ’s parlagon marad a’ lélek, úgy a’ föld nem kapván az emberfajtól művelést, az emberiség’ rovására ’s kárára mindinkább követi ’s kifejti saját anyagi törvényeit, míg végre századok után a’ népesedés olly számra olvad, hogy a’ mindinkább zordonúló elemekkel megvíni ’s létét fenntartani képes nem lesz; mire bujdosónknak szükségképen új ’s az előbbiektől különböző változása fog következni. Szenczy Imre: A színésznő. Eredeti novella. Öt év előtt Paris’ egyik színpadán Schiller’ „Wallenstein“ja adalék. Teklát, Adelaide személyesítő, a’ divatifjuság’ akkori kegyencze, egy nyúlánk nőalak, ki bájos arczulatán egy szelíd szenvedés’ örök kifejezését viselte. Ő minden felvett lelkűletbe művészi lelkességgel fuvallt életet, ’s a’ mai épen kedvencz szerepe vala; a’ szín tömve volt. Jobbról, a’ földszinti páholyok’ falánál, egy érdekes ifjú vala kivehető. Termetéhez szabott barna frakk, gomblyukába fűzött fejér szegfűvel, tiszta keztyűk, rendezett barkó, ’s férfias homlokán egy pár fényes csigákban feküvő haja tevék felötlővé. Az előadást egykedvüleg nézte, de ha Teklának jelenete fordúlt elő, kék szemein tartá csillogó szecsővét, ’s lábújjhegyen emelte magát az előtte levők’ felibe. Adelaide ma önmagát látszott haladni, névtelen érzelemmel emelte ki a’ szerelem’ kínait, ’s szavalásában Schiller’ minden eszméje megelevenült. Taps, kihívás jutalmazá a’ művésznőt; virágok hulltak lábaihoz, de ő csak egy fehér szegfűt illetett ajkaival, ’s tekintete a’ földszint’ jobb oldalán villámlott el. Tiszta éjszaka jön, csillagfényteljes. A’ notre damei toronyban tizenegyet ütött ’s a’ Palais Royal’ egyik szegleténél halk éji hanga zendült meg. Az első emeleti ablakokon lámpafény ömlék el, ’s egyiknek felnyíltak szárnyai. Közöttük futólag hajlott ki bársony párnára egy nőalak, kinek melléhez egy fehér szegfű volt illesztve, ’s közel a’ zenéhez egy szobor’ árnyában mély sóhaj emelkedett. Másnap Adelaidenél vendég jelenteték be, ’s első látogatását tévé nála vicomte Derain. Adelaide beljebb kéré vendégét, mert a’ terem, hol elfogadta, nem volt szőnyegezve. Egy pavilagon vőnek ülést, melly előtt virágasztalka állott egyetlen vízbe tett fehér szegfűvel. A’ párbeszéd napirenden levő tárgyakról folyt, de ha Adelaidera tekinte Derain, szavai akadoztak, Adelaide pedig lesütté szemeit. A’ párisi színházak iránt tevének észrevételeket, ’s Adelaide kezébe vette a’ fehér szegfűt. ,Miért olly becses kegyed előtt a’ hervatag virág?* kérdé remegve vicomte Derain. „Mert tegnap ön viselte.“ Adelaide elpirult,s ezt hosszú szünet követte. „A’ gróf nem rég múlat Parisban ?“ .Tegnap déltől.* ,,’S meddig maradand?“ .A’ meddig kegyednek tetszik.* Derain elpirult, ’s ismét szünet következett. Egy hónap múlva újólag színpadra jött Wallenstein, de Teklának nem tapsolt a’di