Athenaeum, 1839/2. félév
1839-09-12 / 21. szám
csak érdekelni akarja; bölcseség, melly — ah, nem találok szót— az isteni bölcseséget a’ művész jobban és másképen nem ábrázolhatta. És a’ felséges homlok, mellyen szenvedély barázdát nem vont, méltóság és leereszkedés nem vetélkedik, hanem teljesen ellyesűl, mellyen az isteni eszmélet dicsőítve nyilatkozik; az egész arcz, melly nem festve, de isteni lehelettől rá fúva van a’ vászonra, olly átlátszó, olly igen tükre a’ belsőnek! ’S benne mit olvastam? Hányatás a’ föld’ sorsa , nyugalom istennél van: idealismus az istenséghez vezető lépcső, mellyen felhágva lép ki az ember a’ zavarból, ’s közeledik a’ menny’ azúrjához. Menny és föld között nagy űr van, de az ember’ keblében határos a’ kettő. A’ fa földben ver gyökeret ’s abból húz nedvet, de ágai égre emelkednek, nap felé nyúlnak ’s virágaik tarka szemeivel szítják a’ sugárt, hát az ember földhöz ragadjon-e? Nem minden, mi keblét indítja, első eredetét a’ földön veszi, de tisztáivá, a’ földit levetkezve emelkedik az Idealismus’ lépcsőjén föl az égbe, ’s az ember istennek lesz hasonmása. —■ A’ kép azon jelenetet ábrázolja, mellyben a’ farizeusok Jézust azon kérdéssel kisértik meg: Valljon kell-e adózni a’ császárnak? Mire ő egy pénzdarabra mutatván ezt mondja: „Adjátok meg, a’ mi a’császáré, a’ császárnak, és a’ mi istené, istennek.“ •— Mennyet és földet, lelki nyugalmat és háborgó szenvedélyt inkább érzékítve egymás mellé helyezni alig lehet, mint azon képen Jézus van és a’ farizeusok. Jézus mellett mi sötétek, tétovázók, gonoszok, egyszóval földiek ezek s mi kárörömmel vetik ki a’ tört, mi álnok figyelemmel lesik a’ feleletet! — Szemem elfordult tölök, hogy újra a’ mennyei nyugalomba pillantsak. Ad Tizianonak akkor, midőn e’ képhez az eszmét felfogta, ihlettnek kellett lennie! Megnyugosztalva, ’s gazdag nyereséggel mentem azután az úgynevezett „Raphael’ teremébe“, hol az olasz iskolának remekei vannak ; a’ hires Madonna di San Sisto, e’ szent Caecilia, Michel Angelo, Leonardo da Vinci, Correggio sz. művei , ’s hol ez utolsónak „szentéje, Sebesténye stb. kitűnő színezetével ragyognak. Tisztelt érzéssel hagytam oda a’ képtárt. Barátom, a’ pillanat, mellyet Tiziano’ képe előtt töltöttem, életemben fénypont. Hiszed-e , ha mondom, hogy azon pillanattal kezdem a’ festészet’ műveit érteni; előttem akkor nyílt meg a’ művészet’ titka. Tiziano’ ezen festeményét sokszor megnéztem volt az előtt is, de betett könyv volt. Nem éreztem a’ festészet’ hatását, bár mint akartam is magamat arra fogékonynyá tenni — nem tudtam, Raphael’ Madonnáján mit csodálnak. — Vissza magam jöttem, ’s ez jó volt, mert senki sem háborított édes andalgásimban. Keblem olly nyugodt vala — emberileg nyugodt — mint midőn az önérzést csiklandozó kedves kívánatról a’ kötelesség’ szent szózatáért lemondunk, ’s szivünk’ fájdalmit a’ lelkiösmeret’ javulása édes keservvé változtatja ’s szemünk’ könnye mosolygó arczra hull le. ’S van-e, lehet-e halandónak szebb, boldogabb érzete ? Nem érzi-e illyenkor tökéletesen lénye’ mivoltát, melly ég és föld között van megosztva, ’s midőn az egyiknek fájdalmit, a’ másiknak üdvét ízleli egyszersmind? Az út a’ városból ide regényes; az Elbe’ jobb partján virányos és erdős dombok hoszszant követi a’ folyónak kerengésit, ’s tegnap bájos este volt. A’ mint előttem a’ nyugat’ vidéke az erdő megett megnyílt, leültem , ’s szemem oda bámult leirhatlan boldogsággal az estnek pompájában. ’S midőn a’ nap leáldozók, megtalálva lelkem’ súlyegyenét, fölkeltem ’s mondám magamnak: küzdj, fáradj és remélj ! Hunfalvi. Az emlékest* tehetség hasznai. Nulla recondanti lux est ingrata gravisque, Nulla fuit , cujus non meminisse velit; Ampliat aetatis spatium sibi vir bonus ; hoc est Vivere bis : vita posse priore frui. — Martialis. Az emberi életnek olly kevés órái töltetnek be okos lélekhez illő tárgyakkal, ’s a’ jelen olly sokszor szűkölködik gyönyörködés vagy foglalatosságban, hogy minduntalan kénytelenek vagyunk részint a’ múlt, részint a’ jövő időhöz folyamodni, török mulatságot kölcsönözni ’s életünk’ hiányát vagy az előbbi dolgokra visszaemlékezés, vagy a’ jövendőkről gondolkodás által pótolni. Ezen kénytelenséget, melly szerint figyelmünknek minden felöl kell tárgyat keresnünk , méltán úgy lehet nézni, mint az emberi lélek’ jelességének ’s fennségének bizonyságát. Nincs okunk hinni, hogy egyéb 21 *