Athenaeum, 1839/2. félév
1839-10-10 / 29. szám
453 454 csúcsáig. Fájdalom, hogy az idő elborult, ’s így a’ genfi tó hab volt csillám nélkül, ’s vize sötét, mint a’ belehelt tükör, ’s minden vidék ’s hegy csak egy élettelen földdarab, melly a’ fénynek pusztán árnyékát bírta. Hiányzók a’ nap, e’ nagy festő, ez isteni színező ; hév és fény által lelket ő ad a’ természetbe , természet az emberbe. Ködös időben rest, zord, buta az ember, szép napon az elme virágzik, a’ lélek élettől pezseg, a’ szív örömmel telik meg. Mi egyéb ez mint ihlés? Ezért mentenünk kell elődeinket, kik a’ napot istenül imádák. A’ népek ’s papok minden korban jelt kerestek mondhatni: Isten jelen van. A’ nap’ jelenléte meghat mindent e’ világon ’s meghat eltávozása is, nem csoda hát, ha megdöbbenésében a’ nép akkor azt gondolta: Isten jelent meg közöttünk, ekkor így sóhajtott: Isten távozott el tőlünk. Láttam Chillon’ várát, mellynek bajnokrabját Bonnivardot, a’genfiek’Teljét, Byron’ isteni lantja halhatlanítá; jártam Veveyben, minek vidéke a’ legfestőibb, legregényesb és legváltozatosb kilátásokat nyújtja , jutalmul az ide fáradt utasnak; ennek révében ilék gőzösre a’ genfi tón. E’ tó nem olly sziklák ’s hegyek közé rekedt tengerszem mint más tavak, hasonló egy hosszú tengeröbölhöz, egy tengernyelvhez, melly némi kanyarral a’ szárazba mélyen benyúl. Körötte nem olly tömött ’s korlátolt a’ színhely , mint a’ thuni ’s brienzi tavaknál, szépsége tágasb foglalóban van elszórva, ’s két partja két különböző világ. V i 11 e n e u venél, a’ keleti végén, szirűi ágbogaikkal a’ part’ szélére tolakodva gyönyörű vadságban emelkednek a’ hegyek, ’s innét jővén, jobbra csakhamar kezdődnek a’ fehér keritményű szőlőkertek, mikben évenként saját szertartásit szüreti népünnepek tartatnak, de Lausanne-on túl egy halmos lapály nyílik meg, melly mezei lakokkal, kertekkel, falukkal, városokkal tehintve terjed ki a’ franczia turákig; lővén balra, a’ partok élesbek ’s magasbak, de mögöttük még magasb hegyhátak ’s sziklák ’s ormok emelkednek, miken túl, közeledve Genfhez, feltűnnek a’ havasok a’ királyi Montblanccal, így lesz a’ villeneuvei vad tájból jobbra békés, müvelt, szelíd vidék, balra kies tündér* panorama, egymás fölött változó színében tűnvén fel három hegysor: zöld partok, barna tar szirtek, ’s legfölül ’s leghátul fehérlő havasok messze Sardíniában. Igen kellemesen ’s vígan hajózánk. A’ tó csendes és tiszta volt mint egy zöld üveglap ; a’ szem mélyen belátott, hol apró halfiak viczkándoznak. A’ zöld-sárga-vörüs hajóoldal a’ vízben szivárványként ragyogott ’s kisért, ’s a’ hajóorr, az általa feltört hullámok’ szélein fénylő tajtékról ezüst rojtként koszorúztatott körül. Felvont sátor’ árnyéka utalmazott a’ nap’ heve ellen, kedvünket pedig életben egy olasz család’ hárfája ’s éneke tartá; gőzösünk olly csoda mint Amphion’ delphine, de ezt zene, azt ész hódítá utasok alá. Figyelmem később a’ Montblanc, Európának e’ legmagasb pontja voná magára, épen midőn havát a’ leáldozó nap gyönge pírral önté el. A’ nap öt köszöntvén legelöl ’s legutól is öt, hozzá hasonló az emberek közt a’ lángelme. Állván mindenek fölött, egyfelül homlokán még lobog az elmúlt idők’ fénye, midőn másoknak rég megjött az éj, másfélül évekkel, századokkal megelőzi korát. A’ nép sötétben tapogatózik körűle, midőn ő már látja a’ világosságot; hirdeti mint bizonyost, mert az neki már nem sejtés, a’ nép megveti mint káprázatot, mert bár nyitvák szemei, semmit nem lát, ’s igen természetes mind annak buzgalma, érezvén keblében, hogy nem csal, nem ámít, de belőle isten valót szól, mind pedig ennek vonakodása, mert az ember inkább a’ tudásé mint a’ hité. De midőn az igazság’ lazareza fölebb halad, ’s fölkent feje körül mint Montblanc’ csúcsán a’ nap, kigyul; az ábrándosnak csúfolt előtt térdre hull a’ nép, ’s ha elhunyt — propheta, ha szenvedett — martyr, ha él — dicső az ő neve, így az ég’ választotténak már jelen mi a’ sokaságnak még jövendő, ’s még jelen az a’ fénykor, mi a’ sokaságnak már rég elmúlt; élete kétfelé mélyen benyúlik az emlékezet’ ’s remény’ országába. Este lett. Hűvös de gyönge szellő repkedett a’ víz’ színén. Valamennyi utas a’ hajó’ orrába gyűlt nézni a’ téves Genfet, a’ perczenként közeledő várost. A’ parton tengernép tódula össze, ’s minden kiszállót szorosan megnézett, mintha mindenki ismerőst várt vagy keresett volna. Én egy óra múlva már a’ szögletes bástyákon sétáltam a’ tónál, mellynek felén a’ hegyek’ sötété feküdt, felén a’ kelő hold’ világa ragyogott. De a’