Athenaeum, 1841/1. félév

1841-01-26 / 11. szám

Görög elmenni’ fordítása jelenleg kettős irányban hathat: megismertetvén velünk a’ hellén szellemet, leveszi az érdektelenség­’ h­á­­lyog­át, ’s a’ mag­yar irodalom’ alapját öregbí­ti. Hog­y új divatot vegyünk, a’ kalmár elünk­be rakja; hogy a’ görög miveltség érdekeljen, azt látnunk kell. Azonban sok vevőre ne szá­moljon , ki azt nekünk mutatja, ’s méltánylást, dicséretet vagy épen jutalmat se várjon. Jó reménység’ fejében tegye azt, bízva a’ szel­lemben , bízva a’ jó és szép’ hatalmában. De mint ki reményivé szántja ’s veti be földjét, parányit se mulaszszon el, mi dolgozatának becsét nagyobbithatja, mert nemzetének dol­gozik, ’s nem lehet a’ nemzet olly közönös, olly hideg, hogy restelje javai közé fölvenni a’ kínált gyöngyöket. A’ m. t. társaság hellen classicusok’ ma­gyar fordításai ’ kiadását Guzmics Izidor által fordított Sophocles' Odipus királyával, és Eu­ripides' Iphigeniájával Aulisban kezdte meg, mintha legelején a’ virágok’szebbjeit tűzné fü­zérbe. A’ nemzet’ figyelmére már magában a’ hellen classicusok' fordításai’ kiadása méltó, mi eddig ritkán, ’s mondhatni a’ fordítók’ iz­­zadásától elborítottan jött világra, ezentúl kü­lön külön helyről ide szivárogván, mintegy összeköttetésben — legalább a’ kiadó társaság által — fog közre lépni, ’s nem remélhetni, ha eddig a’ forrás egyes bugyogásai szembe nem tűntek, a’ szakadatlanul hempelygő patakosa végre magára vonja a’ figyelmet. Annál inkább megérdemli ezt a’ fordítások’ ezen első kötete, hogy Sophocles és Euripidesnek adja azon mű­veit , mellyek a’ tudósok és műismerök szerint a’ két nagy művész’ jelesbik darabjai. ’S én, hiszem, bármi követelése legyen is valakinek fordított könyvtől, ’s bár mennyire maradjon is a’ jelen fordítás hátrább a’ kielégítésnél, ezt mégis gyönyör és tanulság nélkül senki nem fogja letenni . Soph­oclest és Euripidest, bár ködben, meg fogja ismerni, ama’ ködöt pedig a’ legjobb fordítás sem derítheti tiszta napfényre. Minél ol­ajthatóbb , az olvasó közönség legyen kímélő fordított munkák iránt, annál szorosabb kötelessége fordítónak, a’ lehető tö­kélyt tűzni ki czélul, ’s hogy azt elérje, szor­galmat ’s időt nem sajnálni. Mert csak helyes fordítások lehetnek kedvesek. Erre leginkább kívánom, hogy a’fordítás szép legyen. Min­den , bármi nemű munkának a’ szép előadás nagy részét teszi tökélyének , művészi munká­nak pedig az legnagyobbat. Ezért jobban sze­retek szabad mint lüt fordítást, ha amaz szép, ez darabos , kemény; ’s inkább akarnám, mint Pope, fordítani Homerost, ’s nemzetemet ha nem igazi, de szép Illással megajándékozni, mint a’ leghívebb fordítást adni, melly olvas­hatatlan. De a’ szép fordítás adja az írónak szellemét ’s a’ műnek jellemét is vissza; ez an­nak második tulajdona, magában nagyobb mint amaz, de nem elsői­!). A’ fordítás’ hűségét leg­inkább ebben találom, ’s a’ melly fordítás szép, ’s az eredeti jellemét magán viseli, az engem tökéletesen kielégít. Csak harmadik helyen áll a’ szóbeli hűség, ’s a’ ki emezt is az előbbi két kivántatossággal összekötheti , az a’ fordítás­nak non plus ultráját adja. Guzmics’ fordítá­sa bemeszelt góth egyház, mellynek ablakai­ban a’ színezett üvegek megmaradtak. Az épí­tész’ gondolatját kitismerh­eted rajta, de a’me­szelés boszont. A’ fordító mindenik darabhoz függeléket csatolt, mellyben előbb a’ költőről, annak ér­demeiről szól, azután bővebben a’ műről, így Sophocles és Euripides egymásk­ozi viszonyát is megemlíti, hogy amaz ,,a’ hellen dramatur­giának nem alapitója — ez Aeschylos — de legszerencsésebb rendezője ’s intézője, örök időkre határozója volt“ , ez pedig „szépitöje“. Euripides Aeschylos’ darabos és Sophocles’ ko­moly ösvényét virágokkal hinté be. Ő a’ ph­ilo­­sophiát, az egyszerű, tiszta, valódilag embe­ri speratesit, és az ékesszólást vivé át a’ mű­színbe, ’s valódi életiskolájává alakította azt. Különösen Ödipus király’ harmadik színében — igy nevezi ford, a’ szomorjáték’ felvonásait, szakaszait — felhordja a’ criticusok’ vélemé­nyeit, kik Soph­oclest a’ tárgyra nézve gán­csolták vagy védték. Voltaire-nek igaza lehet, még inkább a’ nagy Aristotelesnek, és csupán azt jegyzem meg az olvasó’ kedvéért: Sopho­cles mondát, myth­ost, vett színműve’ tárgyá­ul , ’s jól tudja , hogy azon közönség, melly mű­vét látandó vala, ismeri a’mondát, ’s való­színűtlenségen , miilyen van minden mondában, melly nem annyira jellemet, mint igazságot szemléletest, fen nem fog akadni. Ez kimenti Soph­oclest kora előtt, de a’műnézével is az előadás feledteti a’ tárgy’ hiányait , vagy ki ezeket veszi észre, a’ költészetet szalasz­totta el. Helyesírásra nézve, a’ fordító a’ most láb­ra kapót követi; én bírálatomban nem tartottam .

Next