Athenaeum, 1841/2. félév
1841-09-16 / 34. szám
az igaz ’s a’ szép külső czikornya nélkül sem téveszti el hatását. ’S valóban nem nevetséges-e, hogy mülön épen a’ múltkor’ iseákságát üldözzük, parókás őseink’ diákos szellemét mégis követjük, ’s pöffeszkedő declamatiójának csak új köntöst varratunk. Kit értettek atyáink legközelebb a’ classicusok’ neve alatt, ki volt az, ki szerintük a’ dicsőség’ pálmáját a’ többiek elöl elnyerte? nemde a’ dagályos Curtius ’s az epicuri Horácz ? ’s ki váltja fel ezeket a’ mostani ivadéknál? Lamennais és George Sand, Balzac és Victor Hugo, az izgató szókösök, kik mind azt, a’ mit írnak, nem érzik, ’s csak ügyes színészekként színük. Minden irány azonban, azon benszületett, az emberi természetet dicsőítő ’s isteni eredetét bizonyító hajlamnál fogva, melly az emberi nemet e’ tökély felé viszi, mindig kiegészítése felé gravitál, minden tét megkívánja azon ellentétet , melly által harmóniává alakúl, ’s így látjuk, hogy épen azon nemzetek, mellyek’ sajátságai legkitűnőbbek, bizonyos időszakokban egy öntudatlan hajlammal épen az ellenkező népek’ sajátságai felé fordulnak. — Horácz tetőtől talpig római, és fordítja Alcaeust, ’s utánozza Pindart, ’s honosít inti „Vos exemplaria graeca nocturna versate manu versate diurna.“ — A’ franczia, ki korlátokat nem ismerő vágyainál fogva mindig a’ legtúlságosabbnak volt képviselője, belémerül egyszerre, habár rövid időre, a’német’ kedélyes mélységébe, a’ mysticismus’ örvényébe, a’ lengelint Balzac swedenborgi „livre anystiquejét" írja, Quinet „A hasvérjét“ a’ nagyszerű tébolyodon költeményt, ’s a’ lágy Lamartine a’ kelet’ egyszerű regéivel ’s a’ német philosophia’ mélységével egyiránt kaczérkodik utolsó eposában. — A’ németeknél ellenben a’ román könnyű élvezet, a’ forró political declamatio ’s a’ szeles csevegés jó divatba, Heine, Börne ’s Pükler. — Hazánkban ellenkezőt tapasztalunk, mert épen azok gyújtják fel az ifjabb nemzedék’ képzelődését, kiktől leginkább kellene óvakodniok, a’ francziák, német kedély vagy angol férfiasság helyett a’ párisi pezsgő mámortól ragadtatnak, ’s félelmet gerjesztenek , hogy ez által nemzeti nyugott typuszunk meghamisittatik. Illy időkben nem árt lelépni az idegen miasmákkal terhes körből a’ nemzeti élet’ egészségesebb légkörébe, ’s figyelni a’ nép’ képzelődésének szüleményeire ’s tisztába jöni a’ nemzet’ eredeti bélyege iránt, hogy azon hang is ismeretlen legyen, mellyen hozzá szólhatunk , ’s azon irány , mellyben azt legkönnyebben kiképezhetjük, így bővítjük meg egy új hanggal azon nagyszerű világlantot, hol minden egyes nemzet egy egy húrt képez, ’s mellynek összhangzása az istenséget dicsőitö világharmoniává válik. Pulszky Ferenc*. C la u tina. (Vége.) Tíz év múlva a’ marehese Baselben vala. Épen dél volt. Egy asztal körül valamennyi szék el volt foglalva, csak egyetlenegy , a’ marchesével épen szemközt, maradt üresen. Az ebéd ellen már kezdve, midőn egy magas, jeles termetű , gyászöltözetbe burkolt hölgy belépett ’s az üres szék’ elfoglalására a’ szolga által tiszteletteljesen utaltaték, ő igen szép vala, de az, mint diszíté, olly szépség volt, melly tiszteletet parancsol: matronai szépség, Ő sem evék, sem ivék. Pillanatai a’ marchesere mozdulatlanul tapadtak, perczig sem véve azokat róla le. Egyik a’ vendégek közöl könyet vön észre, melly arczán rezge ’s mellyet gyorsan letörölt, reményivé azt a’ jelenvoltak’ szemei előtt elrejthetni. De nem sokára, valószínűleg attól tartva , hogy érzeményeit többé el nem nyomhatja, asztaltól fölkelés előtt rögtön eltávozék. Itt ott már gyanítani kezdék, hogy titkos viszony van közte ’s a’ maredese közt. Ez az ismeretlen nőt olylyan szemekkel vizsgáld, mellyek valamelly képben némi hasonlatosságot keresnek, vagy emlékezést valami emlékezetünkből már kiesett személyre fejeznek ki. Az ismeretlen hölgy’ eltávozta után komornok jelent meg, kérve a’ marcheset, követné őt úrnéjához ; Richard gyorsan fölkelt ’s ment vele. ,Nem ismer ön engem, marehese?" monda szomorú hangon elébe lépve az ismeretlen nő. „Igen, úgy tartom, ismerem önt, de nem emlékezem.“ Az iszeretlen nő elrémült, arczát mindkét kezével elfödé ’s a’ kerevetre hanyatlott. .Elfeledtetve ! kiált a vad kétségbeesés’ hangján, tőle elfeledtetve!' A’ fájdalom’ e’ képe’ látásakor megjött a’ marehese’ emlékezete. „Claudina! kiáltott, Claudina! te vagy? Hogyan jösz ide egyedül ?“ ,Hogyan !.... ’s azt kérded ? Nem kellett-e téged az egész földgömbön keresnem, vagy tán 34*