Athenaeum, 1842/2. félév
1842-10-23 / 49. szám
387 luiján iszonyú fájdalom von erőt. Feje szédelge, mi alatt a’ hátrahagyott tárgyak’ eladása, e’ borzasztó tőzsérkedés, elkezdetek, úgy rémlett előtte, mintha legtitkosb örömeit, legtisztább hajlamait érzéketlenül illetnék ; végtelen fájdalommal emlékezek atyja’ csókjaira, mellyekkel őt olly pazarul tetézé, a’ szeretet’ szent szavaira, mellyekkel hozzá gyermeksége óta beszéle; visszaemlékezek a’ drága anyanévre, mellynek buzgó tiszteletére szive felszentelt oltár vala, ámbár őt soha nem látá; legmélyebb belseje’gondolatai, miket csak istennel közlött, rögtön feléledve rohanák őt meg. Úgy rémlék előtte, mintha vére volna az, mellynek egyes cseppeivel csereberélnek, mintha teste volna az, mellyet felosztanak, mintha éltét kívánnák, mintha lelkét aranyon megvásárolni akarnák. Borzadott a’ szégyen- ’s kétségbeeséstől ’s arczát kezeivel elfödé, hogy ne nézze tovább az iszonyú látványt, mellynek szemébe nyugodtan nézhetni vélt. Valóban a’ hátramaradottakra nézve nem lehet undokabb látvány az elhunyt’ tömege’ illyen elvásárlásánál. A’ szegény árvára nézve mi mélyeknek és szivrepesztőknek kellett lenni az érzeményeknek e’ rendetlenség és zavar közt, melly rögtön vonta be ott, hol tegnap még rend ’s fény uralkodék! Ki látta volna ezen esetleg szétszórt könyveket, melylyeket közönös kéz fölveve ’s újra eldoba, ezen itt ott fekvő öltönyöket, mellyek viselőjük’ életmelegét látszanak még magokban tartani, e’ bútorokat, mellyek’ egyes darabjai össze vissza valónak állítva, mint azt a’ pillanat’ kényelme kivána, e’ féltres fiókokat, e’zárt ajtókat, mellyek minden kandinak megengedék belsejéig nézni a’ szobáknak, hol nem régen még csendes, tiszta szeretet uralkodék — illy látvány mellett nem kellett-e vélni, hogy itt rablás vagy dögvész, vagy tűz okozá a’ borzasztó pusztulást ? De hol rablás vagy dögvész vagy tűz dühönge, az összegyűlt sokaság, mert gondolatai komolyak és szomorúak, maga is komoly és néma. Itt azonban zaj ’s öröm hangzik ’s nagy isten, milylyen öröm ! Hangos kaczaj, illetlen tréfák, minden gyöngéd érzést kigúnyoló beszélgetések jellemzők az öröm’ e’ nemét. Miilyen szív dobogott azon emberekben, kik illy körülmények közt vígak lehetőnek. Oh, ők igen becsületes embereknek tartják magukat, éles elméjük, szenességök, nyerész szellemükről igen sokat vélnek. Igaz, hogy rajuk számolni nem lehet. Az őket nem nyugtalanítja, hogy közöttök ártatlan, fiatal, atyja’ elvesztésétől megrázatott leányka van. Nagy hidegvérűen beszélgetnek a’ szép nyugszékről, mellyben a’ ház’ hajdani ura életét kiadá. Csodálkoztok rajta? Ők azért jövőnek, hogy vásároljanak; mással ők nem gondolnak. Oh, ne hagyjátok magatokat megzavartatni, hiszen ők egészen jó emberek, békés szomszédok , csodálatra méltó honvédők, erényes családatyák. Kérdezzétek meg csak őket! Sőt vannak köztök többen,kik a’ szegények’ pénztárába adóznak, barátaik iránt szívesek — ha a’ szivesség pénzbe nem kerül. Úgy de sokat kívánni nem lehet. (Vége következik.) Virig emlékeit. III. Szerele in füzére. Szép kelet’ kies virányán Ifju lány ült kert’ hősében , És felé a’ nyájas alkony Illatot küld szelletében. Éjhajával játszadozni Szállnak messziről fuvalmak, lába mellé gyönge füvek Olly örömmel meghajolnak. Barna ifjú járt a’ kerthez, Audalogva minden estve, ’S játszni nézte ígyen ötét, Szerelemmel és epedve. Észrevette lángszemekkel ötet ott kelet leánya, — Millyen édes bús tekintet! — Minden estve látni vágyta. ’S inte egyszer jött az ifjú, Mond a’ lányka : ,,Holnap itten Ugye ifjú badat nékem Elbeszélheted meghitten ?“ — Ő megegyezett örömmel, Égve várja a’ perczet már, És sebes gyors gondolatja Meglepő szép álmakon jár. Választott virágbeszédet, Melly elmondja hő szerelmét, Mert a’ szerelem volt búja, Ez tartásában az elmét. Ilózsát ’s mindent egybefűzött Kinteléül égésének, Majd ezek fognak beszélni Lánggal a’ lány’ lágy szivének. ’S eljött a’ virágfűzérrel; Ah a’ kedves régen itt vár, Titkosan im a’ virágot Kert’ falán át nyújtaná már. Ekkoron magas lakából Kitekint a’ hölgynek atyja ’S látva lányát és az ifjat, Hirtelen gyúl indulatja ; És gyorsan kapott nyilának Megvoná halálos ivét, A’ vessző repült — ’s találta Közepén az ifjú’ szivét. Hogy meleg vér serkedett fel A’ leány’ fehér kezére, Fölijedt és visszahökken ’S lát a’ haldokló’ sebére. Búval ment el, és a’ mellyért Kedvesének halni kellett, Gyászszal a’ virágfüzérből Megtanulta a’ szerelmet. 388