Athenaeum, 1842/2. félév
1842-10-27 / 51. szám
403 404 Légyen minden óhajtásunk Szent ima. ’S férfi keblünk szent imáink’ Temploma. És ürítsük a’ hazáért E’ pohárt: Egy pohár bor a’ hazáért Meg nem árt. Érje áldás és szerencse Mindenütt, A’ hol eddig Téremésztő Seb fekütt. Arcza, melly az ősi bútól Halavány, Felderüljön mint a’ napfény Vész után. Hű egyesség tartsa össze Fiait, Hogy leküzdje éjszak’ rémes Árnyait, Künn hatalmas, benn virágzó És szabad Bizton álljon sérthetetlen Jog alatt. ’S vér, veríték vagy halál az, Mit kíván , Áldozatként rakjuk azt le Zsámolyán, Hogy mondhassuk csend- ’s viharban : ,,Szent hazánk! Megfizettük mind mivel csak Tartozónk“ f’Ör'ri/HlHlfij jó barát. (Vége.) Péter sohasem tön valamit félig. Ő azon erős szellemekhez tartozék, mellyek a’nélkül, hogy ilőt vesztegessenek, vagy magokat bármi akadály által megzavartassák, egyenesen czéluk felé törnek. Ő az emberek’ ollyan fajából való, hogy mondhatom ,ha ezt nehéz is végrehajtani, megteszem, ha lehetetlen, mégis megtörténendik. Péter tudta, hogy Párisban mindent kaphatni , pénzt nem kimérve. Gyorsan vásárolt is. Nem telt két órába, szállás volt kibérelve. Arról anyját tudósitá. Egy kárpitos, ügyes és ízletteli műves, legott szobaékitéssel foglalatos. Mi a’ bátorokat illeti, különös gond ’s elrendezéssel rakja el helyeikre. Miilyen buzgalommal, miilyen indulattal, mondani fölösleges. Mindent a’ legnagyobb pontossággal idézett emlékezetébe vissza, hogy minden dolgot úgy állítson fel, mint különben állt vala, miszerint elfeledhesse Paulina kisasszony jelen fájdalmait ,s magát az annyira kedves múltba visszahelyezettnek vélhesse. Oh, kedves olvasók, csodálnotok kellett volna őt, ha látandjátok, mint törekvék sértetlenül összeállítani az ezernyi csekély semmit, mik egy nő’ bútorzatához tartoznak, ’s mikkel csak nők tudnak bánni a’ nélkül, hogy azokat összetörjék. Nézzétek csak, e’ férfi, kinek durva kezei csak fejszeforgatáshoz szokvak, mi félénk óvatossággal nyúl a’ csinos csekélységekhez, miket alig merünk erősen megnézni, hogy szét ne törjenek. Otromba ujjaival most szattyánnal behúzott ébenfa- ’s elefántcsont-piperasztalkát fog meg. Féltében , hogy a’ töredékeny gyöngéd remekmüvecskén kárt ejthet, magában tartja erőszakosan lélekzetét. A’ szegény Hercules jobban fárasztja magát, mint bármi legkeményebb munkánál. De nem érdekes, megható példa-e ez ? Végre rendben, illő helyen van minden ’s épen ideje is vala, mert Paulina, Péter’ anyjától támogattatva, épen kocsiból szállá ki. Most a’ főpróba kezdődik. Megválik, Paulina, kit őrültté tön a’ fájdalom, meglátván az ereklyéket, mellyeket méltatlan szentségtelenités, úgy látszik, soha nem érinte, eszét valljon viszszanyerend e? Péter elnyeli őt szemeivel, mozdulatlan arczán mozgalomnyomot keres. Ah, Paulina rábámul, a’ nélkül, hogy őt megismerné! Szólnak hozzá, ő nem felel! Péter kezénél fogja, zongorájához vezeti őt , ő nyugottan vezetteti magát, de nem támad benne semmi emlékezet; homloka, ajkai halványak, szemei szárazak ’s merevek maradnak. Kezei mintegy esetleg bolyongnak a’ billentyűkön, de szivéig egy hang sem hat. Vesztve tehát minden remény ? Péter ettől fél, fejét lesüti, sirni kezd. Ekkor a’ beteg’ arcza rögtön élénk pirt kap; szemei újra élednek, keble dagadoz , szája, melly imént erősen zárva vala, leirhatlan kifejezésű mosolyra nyílik ’s felkiált: , Atyám ! — atyám! Az eszmélet’ e’ jelét egy goth nagy karszéknek, mellyben atyja meghalt ’s utolsó állását, utólsó csókját nyujtá neki, látásakor adá. Most meg vala törve az éj, melly szellemét eddig homályitá ’s lelkébe sugár kivette. Lassanként egészen magához jő, szemei körültekintenek, kezei tapogatóznak, eszmélete mindig tisztább lesz ; megpillantja ágyát, asztalát, valamennyi becses kincsét, mellyeknek még ma örök istenhozzádat mondani vélt, — eszébe jut minden,"megért mindent ’s örömkönyektől elfojtott hangon, hangon, mellyben szép lelke’ egész belhálája fekvék , Péterhez fordulva szóla: ,Péter, szeretném önt megölelni!‘ ’S Péter, ittasan a’ szerencsétől, hozzá hajol, kezét szivére nyomja, annak dobogásait, hogy keblét ki ne feszítsék, mintegy elfojtani akarva; lábaihoz veti magát és szűz csókot nyer a’ szép árva’ ajkairól. Ez a’ történet, mellyet az eset utáni napon a’ derék Champré Péter’ szájából hallék, ki most szerencsés férje a’ szeretetreméltó kecses Paulinának. Ő gyöngéd szerelem’ egész buzgalmával csügg férjén. Midőn vele megismerkedém, tréfából mondám: ,Ön őrültként szerelmes férjébe, ez egyetlen jel, melly ön’ egykori tébolyodottságára emlékeztet.* Ő mosolyga: „ Szerencsés őrültség, szóla, mellyből, esküszöm önnek, soha ki nem gyógyulok !“ ,Isten hallja önt, megindultan viszonzám, ’s az ég’ angyalai örülnek e’ szövetségnek!1 tHaiátfi.