Athenaeum, 1842/2. félév
1842-11-08 / 56. szám
446 apróbb városainkban vendégszerepei valamellyike legjobb színészeinknek. A’ franczia színészek nézőjátékban és társalgási darabokban otthonisággal bírnak, de tragoediában pathos felé hajlanak, ’s ezen játékokban , mellyeket pathossal nem rontanak el, szinte mondani merném, hogy még roszabbul játszanak pathos nélkül. A’ színház’ csarnokában, mindig a’ 'l'héátre Frangaist értve, Voltaire’ szobra áll Lekain és Talmaé között; ülőhelyzetben mindhárman, ’s az utóbbiéra Macbet, Hamlet, Othello, Zaire, Mahomet stb darabokból, hajól számolám, 56 szerep van feljegyezve. Ezen érdem-méltánylás a’ drámaköltő és két derék színész iránt első belépéssel igen helyén és kellemesen tűnik fel. Bizonyos idő óta erősen kereng a’ hir, hogy Hugo Victor, Delavigne és Vernet Horace paireknek fognak neveztetni; ez meglehet nekik érdekesebb , én azonban érdekesebbnek találom magam személyére, hogy a’ Théátre Fr. számára Dumas uj darabról gondolkodik, Delavigne alkuban áll, Seribe pedig tovább mint alkuban , uj vigjátékát, mi e’ perezben még nincs készen, nov. közepe’ táján bizonyosan elő fogják adni, ’s végül Hugo V. is új darabot hoz színpadra. A’ parlament szét van oszolva, de mint látszik az irodalom’ körében nem csekély élénkség van. Irinyi József: Hűség és halál. (Vége.) A’ látogatás. A’nap végére hanyatlott, ’s közeledék a’végső éj, mellyet Viktor életben tölthetett. —Körűle csend uralkodék, csend belsejében is, mert lelkét önvád nem terhelé. Ábrándjaiból léptek ébreszték föl, tömlöczéhez közeledők. Az ajtó megnyílt, ’s Viktor szoborként szótlanul meredt a’belépőre. „Szent isten, Gabriéla! kiálta ijedéséből felíidűlten, mit keres itt, hol lépteit halál környezi?“ Gabriéla’ szemeiből könyek omoltak alá. „Mit hallok, Victor!! Ön kivégeztetik, és miattam ?! Ah , szóljon , nincs semmi remény, semmi mentség ?“ .Semmi, mondá nyugodtan Viktor, éltem néhány órányi még, áldjon az ég, Gabriéla! hogy végperczeimet jelenléteddel boldogítod*. „Ne szóljon igy, Viktor! minden hangtőrdöfés kebelembe.*— Hálátlanul vetém meg szerelmét, ’s éltét áldozza érettem. —De halnod nem szabad, Viktor. Elhagy ám rejtekemet, hogy lássalak még egyszer, ’s aztán a’bírák'kezeibe adjam éltemet.“ ,Az egekért, Gabriéla! ezt nem lehet, nem szabad tenned! életem veszve már — szavaim a’ vérbirákat boszúra inditák, ’s történjék bármi, halnom kell. Minek nehezitni halálomat ? Ah, Gabriéla ! ha kedves volt előtted, ki most éretted halhat meg , ha akarod , hogy végpillanatimban szelíd béke helyett kétségbeesés ne környezzen, hogy ne átkozzam azon perczet, mellyben először láttalak, állj el föltételedtől, maradj életben!!* „Sokat kívánsz, Viktor! Élni azon öntudattal, hogy boldogságod’, életed’ gyilkosa levék, hogy elfojtám magamban az érzetet, ’s inkább engedők a’ fény’ csábjainak , mint szivem’ vágyainak. Ah, Viktor! az élet igy ezerszerte kínosabb halálnál; de élni fogok, mert kívánod, ’s bűnhődnöm kell“. Zokogás fojtá el Gabriéla’ szavait, Viktor’ arczain is könyvergett alá ,’S ha többé nem leszek, Gabriéla! ha síromat feledékenység boritandja , emlékezzél rólam , ki mindenemet neked áldozám !* „Emlékezni fogok, mondá zokogás közben Gabriéla, mint isteni lényről, kiben a’ szép , nemes érzetek, a’ tiszta lélek homálytalanul diszlettek. Hozzád intézem imámat, mint ég’ angyalához, mint istenemhez. E’ szóknál Viktor’ kebelére borult, ’s ajkaik először érintők egymást. .Ha tudtam volna illy hamar leendő halálomat, együtt szöktünk volna, ’s boldogok lennénk. Ah, Gabriéla! most mind hiába. A’ végzet renddé halálomat, ’s én meghalok. Te, kedvesem, boldogítád végéráimat, ’s most nyugott vagyok, békén várom a’ halálos csapást. — De tovább együtt ne legyünk, jelenléted nehezitné halálomat; reszketnék, ’s ez ördögi éldelet lenne biráimnak. Élj boldogul, Gabriéla! szeretni, ’s áldani foglak síromban is!* E’ pillanatban lépett be a’ tömlöcztartó, ’s Gabriélát távozásra inté. „,Időnk eljár, mondá, ’s életem kedvesebb minden aranyánál*“. Szótlanul hullottak egymás’ karjaiba, ’s néhány percz múlva Viktor magára hagyatva volt tömlöczében. Halál. A’ végső nap, mellyet Viktor támadni láthatott, szürkülni kezdett. Búsan néze ki a’természet’ szépségeire. A’ felkelő nap elűzve az éji borút, derítő fényben ragyogott a’látkörön, körülte minden csendes volt, belseje nyugott. „Egy óra még, ’s aztán válni mindentől, sohajta fel. Miért kell tudnom , hogy szeretsz, Gabriéla , miért nevelni végórám’ kínait! ? Most, midőn olly boldogúl élhetnék, halnom kell, soha nem ízlelve a’ valódi boldogságot“. Kevés idő múlva a’ Viktort környező csend zajongássá vált, lármásan nyíltak, csukódtak a’ mellette lévő tömlöczök’ ajjai; gyakran hallaték e’ közben keserű zokogás, vagy szivrepesztő nyögés. Most Viktorra jött a’ sor. Tömlöczének ajtaja nyílt, de törvény szolga helyett d’ Herbois lépett be. Viktor fölemelkedik, egybefont karokkal nézte a’ közelgő vérbirót, ’s néhány perczig síri csend jön. „No’s , polgár! hogyan vagyunk ? kérdé végre d’ Herbois, arczain sápadtság ül, alkalmasint a’ halál’ félelme szülte. Bátran, polgár! hiszen csak egy perez, ’s mindennek vége“. Victor elfordulva hallgatott. „Ne veszítsen azonban minden reményt, folytatá d’ Herbois, csak öntől függ megmenteni életét; mondja meg, hová menekült, hol tartózkodik Clarot marquisné, ’s azonnal szabad.. .Kegyelmet nem vártam, ’s illy áron nem is