Athenaeum, 1842/2. félév

1842-08-02 / 14. szám

Ill 112 képes beszédét nem értem, és nem is magyaráztathatom meg magamnak, minél fogva minden további fejtegetést mellőzve , azon egyszerű és őszinte óhajtással fejezem be szavaimat, bár soha ne sózná ön el konyhájában a levest, hogy tisztelt vendégeit minél tovább megtarthassa asztala mellett!.... Mi a’„lisztszóró pajkosságot“ illeti, mellyel ön dicsekszik, megvallom , ha Regélő’ szerkesztője volnék, ezzel nem dicsekedném ; pajkosság csak gyermekek közé való, ’s pajkossággali hetvenkedés utczai gyermekek közé, ’s valóban az utczai porban találhat Garay úr még pajkosabb gyermeket is magánál, ’s így a’pajkosságban nincs semmi dicsőség. De „ad vocem , zöld beszéd“ még egyet. Ugyanazon számban ,egy jurátussal azt mondatja Garay úr, hogy a’ „Spiegel“ és Zajtay szövetségesek, mivel az előbbi nem találja szépnek, hogy némelly urak mellény ’s nyakkendő nélkül barangolnak szerte az utczán, mint valami ágról szakadtak , az utóbbi pedig hideg borzalmat érez , ha jelenlétében „zöldről“ beszélnek , vagy ha visszaemlékezik, hogy a’ jurátusok egykor nem viseltek everlasting topányt és fecskefarkú frakkot. Édes tisztelt jurátus úr , ez csakugyan igen nagyon „zöld beszéd!“ Én csak azon borzadok, ha meggondolom, hogy ön a’ sallangos öltözettel nem vetette le egyszersmind a’ sallangos szellemet, és sújtva érzi magát azok által, miket némelly jurátusok’életéről e’helyen nem rég elmondottam. Egész állítása önnek tehát czáfolatot nem is érdemel, ’s ismételve is csak azt mondom rá, hogy az ön’ beszéde „igen zöld beszéd!“ (Vesd össze regélői él[het]etlenségét). Igen tanácsos volna egyébiránt, ha Garay úr nekem, ki őt sem első ízben, sem most egy szóval sem bántam, békét hagyna, ’s ne árulná el kézzel foghatólag azon szánandó gyengeségét, hogy azért agyarkodik rám, mert a’ házi urakról én is írtam, ’s hogy tőlem dicskoszorúit, mellyeket magának genre képeivel kivíni izzadoz, félti. Én nem irigylem Garay úr ezen koszorúit, sőt, ha épen olly nagyon éhezi és szomjazza a’ dicséretet, kinyilatkoztatom ezennel, hogy én őt remek genre-kép-festőnek tartom, a’ jellemtelen, az az szeplőtelen modorban. Tanácsos volna továbbá Garay úrnak, saját javára, ha ellenemi pajkoskodásai helyett inkább Regélője’ védelmére állana ki a’ síkra, úgy is mint szerkesztő, úgy is mint lovag, ’s fölemelné nevezetesen már egyszer a’keztyűt, mellyet alvilági olly sokszor oda dobott neki : de Garay úr csak pajkoskodni tud , csipkedni, akadozni, mint a’ dudvában rejtező csalán, valahányszor pedig férfias tettre kerül a’ dolog, meghunnyászkodva hallgat. Egypárszor már a’ Regélő’ becsülete és így élete — mert becsület ’s élet együtt jár — forgott kérdésben, ’s még is Garay úr hallgatott. Példáúl: a’ minapában, midőn a’,Világi igen méltán szemérmet sértő beszélyei miatt róta meg a’Regélőt, erre a’pajkos Garay úr nem felelt semmit , csak egy szóval sem igazid magát, pedig ha e’vád való , akkor a’ Regélő,mint nőknek szánt lap, egészen eltévesztette czélját, ’s Garay úr saját szerkesztői rendeltetését sem érti. íme, illy dolgoknál mutatná meg Garay úr, hogy nem csak lisztet tud mások’ szemébe szórni gyerkőczeként, hanem férfiasan ki mer lépni, ’s birokok’ fegyverével visszaverni méltatlan vádakat. De nem merünk , vagy nem tudunk úgy-e ? azért jobbnak tartjuk elbírni ’s hallgatni mint kánya előtt megriadt nádi veréb a’ csalit közt. Xajtay. Elnök. Ön azon oknál fogva fogatott be, midvel az aquinói sz. Tamás’ egyháza előtt alamizsnát kért. Kristóf. Hogy egyház’ ajtaját választottam, tudom miért tettem; mert az imádság a’szíveket meglágyítja, ’s mivel az emberek kevésbbé tagadják meg a’ szerencsétlenektől szegélyüket, midőn az istenhez folyamodnak. E. De a’ koldulás vétek. K. Sajnálom, de hiszen élnem kell: ha az ön’megyéje azt akarja, hogy ne koldúljak, ám tápláljon; többet én nem kérek; az önök’ kedvéért nem akarok lopni. E. Hát nincs semmi élelmi forrása ? K. Öt kispénzem sincs a’ nap alatt. E. Tudja ön bizonyosan? K. Uram Jézus! hol venném? E. Ön a’ puy-de-dôme-i kerületből van. K. Igen, uram, az az én hazám, onnét származtam. E. Igen, de pontos jegyzékek szerint ön Clermontban 12 kilométeres földbirtokos, ’s mintegy 35 ezer fok értékű vagyonnal bír. K. Az ellenem mit sem bizonyít, kedves uram. E. Bizonyítja azt, hogy önnek bőven van miből élnie. K. Hiszen, földjeimet csak nem elletem meg? E. Azok önnek hihetőleg jövedelmeznek ? K. Oh igen, valami csekélységet. Aztán sohasem fizetnek pontosan. E. Miért nem megy ön hazájába élni? Azzal, mit bir, gazdag volna. E. Majd meglátjuk később, midőn egy kissé öregebb leszek. (A’ törvényszék Kristófot három hónapi fogságra ítéli.) E. Meghagyom önnek, hogy fogságábóli kilépte után azonnal hazájába menjen. Ha ön még egyszer törvényszék ebbe kerülend, keményen meg fog büntettetni. K. Hogyan tegyem azt, uram ? egy hitvány soum sincs úti költségre. (A’ gazdag koldust elvezetik , ki mély sóhajok közt szemeit az égre emeli.) MM. sí l.oldus földes úr. (Franczia rendőrségi jelenet.) Romeus Kristóf koldulási vád miatt a’ fegyelmi rendőrségnek adatott át. A’ vádolt elaggott ’s rongyokkal fedett öreg. Egyveleg. Rococo. E’ divattá vált szónak eredetét legújabban igy magyarázza egy német folyóirat: „A’ rococo nevet köztudomás szerint (?) egy nagybefolyásu párisi udvarhölgy’ szajkójától kölcsönzék, mint egy drezdai levelező állítja ! Ezen származtatás egészen alaptalan. A’ rococo szó egy kedvelt franczia színész’ találmánya , ki mindig vig szerepeket játszott. E’ kifejezés csupán azon szükségnek köszöni eredetét mellynél fogva minden belső jelentőség nélkül el lehessen a’ magokban nevetséges tárgyakat nevezni. Azon színész’ nevét még a’ franczia academia’ szótárában is olvashatni, kitől a’ rococo szó származik. A’ színész, színpadon állván, egy olly hölgy’ tulajdonságit sorozta el, kinek jelleme félig divatszerű, félig pedig már igen elavult vala. A’ színész vagy elfeledé a’ költő’ valódi kifejezését, mi bizonyos más színészekkel is igen gyakran szokott megtörténni, vagy pedig csak jó kedvéből extemporizált, és igy szóla: „Azon hölgy — mikép is fejezzem csak ki magamat — azon hölgy — egészen rococo“. Paris, valamennyi nemzet’ nevében, azonnal elfogadta e’kifejezést. Kiadók: Schedel és Vörösmarty. Szerkesztő: Bajza. — Nyomatik Budán a’m. k. egyetemnél.