Athenaeum, 1842/2. félév

1842-11-22 / 62. szám

­­ásodik félév. Pest, kedd, november’ 22. 18-43. 62. szám. ATHENAEUM. ----------------"A HATODIK ÉV :111 --------------­ Az Athenaeumból hetenként háromszor, úgymint kedden, csötörtökön és vasárnap jelenik meg fél fél­év. Ara helyben kihordás­sal félévre 3 ft., postán 3 ft. 48 kr­ép. Évnegyedenként is válthatni példányt 1 ft. 40 kr. helyben, és 2 ft postán. — A’ szerkesztőség ismeretlen kéztől csak bérmentes leveleket fogad el — Kiadó hivatal Pesten, Borz-utczában (Neumayer ház 222. szám) az apácza-templom’ közelében, földszint jobbra. Az igazság* egyik mártyrjának életpályája. Társaságokban épen nem szokatlan , hogy sa­ját tökélyeink’ szünetlen fölhordásával mulattat­juk a’jelenlevőket. De hiszen, ha természetes kö­telességünk , fele barátinkról csak jót beszélni, úgy véljük, min magunkat, mint közelebbi nem­csak fele­, sőt inkább tele- (az­az teljes töké­letes) barátunkat dicsérni, nem kevésbbé kötelez­­tetünk. Nincs kedvem ezen bohó önszeretet­ va­lódi okait fürkészni, mert nem akarok magamnak még halálom után is elleneket szerezni. Ezt egye­dül azért említem, hogy ebbeli szándékomat né­mileg igazoljam. Ha annyi béketű­réssel viseltetel azok iránt, kik magukat életükben magasztalják, ne vond el tőlem figyelmedet, midőn halálom után nyilvánítom ki­létemet. Abban magam is egyenlő vagyok a’ többi halandókkal, hogy nevemet hal­­hatlanná tenni óhajtom, ha­bár testemnek el is kell porhadnia. Ám ha életpályám’ elbeszélését megtiltani kívánnád, úgy szerencsétlenebb volnék mindazoknál, kiknek érdemeit legalább addig hi­szik , mig az örökség el nem fogyott. Az igaz­ság’ szeretete olly nyomorú helyzetbe jön, hogy elhúnytamat alig tudá meg más, mint a’ halott­­jegyző. Ha nevezetes vagyonnal bírtam volna, úgy elkeseredett örököseim az egész várossal tudatan­­dották, hogy derék rokonuk istenben boldogulva kimúlt, vagy még halott-ágyamban hiteles szóno­kot valék szerezhetendö, ki a’ keresztény község­nek azon örök igazságot magyarázta volna meg , hogy minden rettentők közt legrettenetesb a’ ha­lál , és hogy erényes lelkem felette korán távozék hatvanhárom éves hüvelyéből Azonban illy pom­pásan búcsúzni el a’ világtól, mazurságom nem engedé. Mint az igazság’ vértanúja hánytam el, az­az szegényen és meg nem könyezve senkitől; és hogy az utókor tudhasson valamit felőlem, ma­gam vagyok kénytelen fölszólalni. Hogy 1774­. évi sept. 17-én M. városkában születtem, ez nem épen különös fontosságú kö­rülménynek látszik lenni, valamint saját vétségem nélkül történt, hogy apám méltóságos, nagysá­gos és tudós , örökös főispán és három uradalom’ korlátlan dynastája nem volt, hanem csupán, ha egyébként anyám’ szavainak hitelt adhatni, ugyan­itt polgár és szabómester vala. Két joggal jövök a’ világra, és mindjárt első évemben beszélni ta­nultam­, ’s már két éves koromban képes voltam szüleimet fecsegésemmel megszéditeni. Ők ezt ör­vendetes előjel gyanánt tekinték, hogy idővel nagy jogtudós leendők. Tévedtek azonban , és a’ követ­kezés megmutatá, hogy ez az igazsághozi vonzal­mam’ szerencsétlen előpostája valt. Mit rajtam e­­lég korán észre lehetett venni. Alig valók négy éves, midőn sejteni kezdem, hogy apám hivatá­sában nem épen lélekismeretesen jár el. Ezt u­­gyan gyermekileg, de még­is elég érzékenyen, szemére lobbantam nemzőmnek , és mivel ezt nem gyéren tevem , végre derekasan megvesszőzve , izlelteté velem az igazság’ első gyümölcseit. Mind­­azáltal ez el nem rettente. Atyám behunyá örök­re szemeit, ’s anyámat, mint fiatal özvegyet, en­gem pedig mint neveletlen gyermeket hagyott a’ világban. E’ fölött szülőm végtelen elkeseredett­nek mutatkozék. Jajveszékelt ’s kiáltozott, mély gyászba burkolozék, férjével vágyott elhamvadni ’s az egész világról lemonda. Gyermeki együ­­­gyűségemben mindezt valónak hivém , ’s tizenkét hétig éltem­ e’ tévedésemben. Ezek’ lefolytéval a­­nyám’ borús ege derülni kezde, enyelgett, mo­solygott , szomszédait meglátogató, és én külön­féle fiatalokat láttam ki és bejárni a’ nélkül, hogy ő ezért boszankodnék. Szóval, férjét elfeledé, ’s nem vala többé kedve azzal elhamvadni. Kérdém, valljon miért amit f igy el engem és másokat? A’ válasz egy pár arczcsapás jön. Egykor a’ tükör­ben nézdelve magát, kérdé: nincs-e szép anyám? Én nem-et mondok, ’s ez minden szülői szeretet­től m­egfoszta. Nem szivelhete többé maga mel­lett, ’s iskolába küldetésem elhatároztaték. Mi megtörténvén, néhány évig a’ nyelv’ alapszabá­lyait tanulgatám. Jónak találtatok , más iskolába leendő áttétetésem; én engedelmeskedém, ’s ve­lem eleinte elégültek valának; ez azonban nem soká tartott. Iskolatársaim’ néhányai hanyagok va­lának,’s én restségüket korholni bátorkodóm. Né­­mellyek olly tudományok’ tanulásával foglalkod­­tak, mellyekről én azt hittem, hogy ízléstelenek, ’s a’ tudósnak csak terhére válnak.­­Mások döly­­fösek valának, mivel képesek voltak latin és gö­rög nyelven megmondani, kitől alkottattak. Ezek előtt azt nyilvánitám, hogy nem nézhetek rájuk kaczaj nélkül. De nyiltszivüségemet senki meg nem köszöné, ’s mindnyáját elleneimmé tevém. Egyik tanítom’ boszusága, kiről azon alapos íté­letet hozom, hogy erősebb öklére mint tudomá­nyára, olly nyomatos volt, hogy rövid idő alatt az iskolát odahagynom és nyilvános bocsánatké­­résem’ alkalmával meg kellett köszönnöm , hogy e­­gyéb gyalázat nélkül elbocsáttatom. Ezen véletlen csiny majd mamelukká teen- 62

Next