Athenaeum, 1843/1. kötet
1843-05-01 / 8. füzet
férj’ „őseinek fényével nem rokonúlhatott“ mint mondatik? Ez nem elegendő ok, mert ha ő rokonait elhagyta , szeretett nejét magával kelle vinnie. Különös a’ beszély’ alakja is. A’ férj egy nejéhez irt levélben beszéli el kalandjait, mellyeknek nagy részét (t. i. a’ szökés előttieket) neje igen is jól tudja. Ez egy kis előadási ügyetlenség. A’ czikk, különben, kissé keresett nyelven ugyan , de nem részúl van írva ’s van egy két jól talált psychologiai festés benne, példáil Amanda’ keserve gyermeke’ halálán. A’ nyelv’ czikornyásságára egy példát: egy összeroskadt boldogságnak fül fölmerülő órái az iszonyún hű emlékezet’ koporsójában hideg halottként meredeztek. Találtunk egy szükségtelen új szót is bocsánat helyett: bocsány. Horváth Lázár’ beszélye . Az Előítélet egyike a’ legyengébb beszélyeknek, mik ez évben irodalmunkban termettek. Régi elkoptatott tárgyat tálal fel újra, elég szifrán ugyan, mert tele van dantaszk,ambra,atlacz stb ell. salom csecsebecsékkel , de mind e’ mellett is elég szegényül. A’ beszély’ hősnéje Etelka, derék leány, szép leány, jó leány és, a’ mi ritkaság! hazaszeretettel teljes, nemzeti nevelés : gróf Széchenyit üdvözli, Deák’ beszédét megtapsolja. De szegényke szerelmes is, a’ mi még nem volna hiba, de hibául sőt vétekül tulajdonittatik neki, hogy Andort szereti, egy öreg táblabiró’ (fi done !) egyetlen fiát. Ez szüleinek nincsen ínyökre. Ők leányukat grófhoz kényszerítik nejül. Es Etelka boldogtalan jön , nagyon boldogtalan, eped, sir. bánkódik; de férje, a’gróf, föl sem veszi mind ezeket, sőt görcsös (! ?) ajkaiból keserű szók’ falánkjai töveinek (!!), minden falánk egy (hoho !) nőszivet öl és ez a’ nő (szív) Etelka. A' nagyok nem tudnak szeretni (ne nektek nagyok!) ’s igy a’ gróf sem; megveti Etelka’könyelt. A’szegény nő felsohajt, a’ gróf vadászni megy ; viraszt magánosat! elhagyatva, a’ gróf bérlett kedvesénél dorbézol, et sic porro.... „Etelka féltelek!“ igy kiált fel szerző e’szomorú jelenéseknél, mi azonban megvonhatjuk, hogy nem Etelkát féltjük, hanem a’ szerzőt. Etelkára nézve, hogy ő becsületesen fogja magát viselni , a’ szerző’ szavai kezeskednek nekünk, ki feláldozott úri hölgy magasít kebelleli tűréséről ’s bizonyos martyr - erényről beszél. Féltjük azonban szerzőt, hogy Etelka iránti előszeretetből, minek olly sok jeleit bírjuk már eddig, valami nagy bakot lő. És néhány szakaszkával tovább olvasunk ’s megtörténik a’ mitől félénk, a’ nagy bak csakugyan meg van lőve. Etelka koránsem áldozta fel magát, koránsem lett belőle hölgymartyr, hanem jön—hogy szelídebb szóval éljünk—egy közönséges kaczér nő, ki tisztességes magaviselete iránti reményinket rútúl kijátszá. Ő nem epedezett sokáig, hanem kárpótlékot szerze magának férje’ elhűléséért és szerelmi viszonyt kezde ’s gondolnátok-e kivel ? Andorral kétségkívül, mind a’ mellett, hogy apja öreg assessor volt , mert hiszen ő Andort szerette ? Dehogy, uraim és szép hölgyeim! Andorra nem is gondolt többé, hanem szerelmi viszonyt kezde és házasságtörő lett.... Bélával, valami sehonnaival, valami jött-ment járdataposó sinkoránnal (ha van arszlán uracs, miért ne lehetne sinkorán is?) kit nem is ismerünk, de szerző maga is alig, mert ugyancsak hallgat ám róla. „Szeretlek, oh életem’ élete, Béla, tiéd csak a’ tiéd vagyok“, így kiált fel Etelka a’ sinkorán’ szerelmi levélkéjére. Szegény Andor! valljon mit gondolsz te most az angyali Etelkáról? bizonyosan azt, hogy ő gyalázatos hölgy, aljas kaczér, ki megérdemlette sorsát, meg a’ zsarnok grófot férjül. Mi azonban mást gondolunk, azt, hogy itt nem .-