Dékány István szerk.: Athenaeum 1927. Új folyam 13. kötet (Budapest, 1927)
1-2. szám - Várkonyi Hildebrand: Tanulmány Pauler Ákos logikai rendszeréről
csak egy, s ez a logika helyes feladat- és célkitűzése, melyből a tartalmi és alaki részek szétválasztásának hiányoznia kell. Hogyan kell tehát értelmezni azt a Pauler meghatározásában mégis előforduló megszorítást, mely szerint: „a logika az igazság formális egyetemes határozmányairól szóló tudomány"? (2. 1.). Ezen a „formális" elemen nem a régi értelemben vett „helyesség" mozzanatát kell értenünk ismereteinkben, hanem csak azt, hogy minden igaz ismeretnek vannak közös tulajdonságai, és éppen e közös tulajdonságokat nevezi P. „formaiaknak", szemben az egyes ismeretek konkrét tartalmával, s e közös (de szerintünk is tárgyi) tulajdonságokat kell vizsgálnia az egységes logikai tudománynak. 3. Ha a logika valóban az igazság elméletének nevezhető, akkor az első további kérdés ez: mi az igazság! Az eddigi logikai, ismeretelméleti nézetek az ismeret igazságát vagy „transzcendens", vagy „immanens" módon értelmezték: az előbbiek az ismerettartalomnak s a (külső) tárgynak, az utóbbiak az ismerettartalmak egymás közötti, vagy a priori formákkal való valamiféle megegyezésében látták azt, amit az ismeret igazságának kell mondanunk. Szerzőnk ezekkel a nézetekkel ellentétben a lagizmus álláspontján van. Azt a viszonyt, amelyet a régiek „igazságnak" tekintettek, Pauler érvényességnek nevezi el: „Az igazság tartalmának viszonyát a tárgyhoz... érvényességnek nevezzük" (20. 1.); az igazságnak az érvényességen kívül még a következő mozzanatokat tulajdonítja: van alakja, tartalma, tárgya és sajátos fennállási módot is tulajdonít neki; az igazságnak „időtlen permanentiája" van (7. 1.). Ha mindezen elemeket egybeolvasztjuk, az az eredmény, hogy szerziónk „igazságon" érti az (igaz) ismeretek jelentéseit, de elszakítva azoktól a lelki folyamatoktól, melyekben ezen ismeretek jelentkezni szoktak (fogalom, ítélet, következtetés) és áthelyezi egy tisztán intelligibilis, időtlen, tértelen és pszichétlen világba, hol az igazságok a „logisma, tétel és syllogismus" plátói alakjaiban állanak fenn. E logizmus eredménye aztán az, hogy Pauler a logika tudományát másképen osztja két részre, mint elődei: megkülönböztet „tiszta" logikát, mely az így taposztatált igazságok fennállási módját és szerkezeti törvényeit kutatja, menten minden megismerési pszichikumtól; és ehhez függeszti aztán az „alkalmazott" logikát, melynek feladata kifejteni azokat a törvényszerűségeket, melyeket az emberi lélek követ akkor, mikor az önmaguk- 1.