Dékány István, Prohászka Lajos szerk.: Athenaeum 1932. Új folyam 18. kötet (Budapest, 1932)
1-4. szám - Pauler Ákos: Hegel
badok, míg a keresztény-germán kultúra mindenki szabadságának csíráját rejti magába. Ezzel párhuzamosan a filozófia s a vallás is mindjobban felismeri, hogy az emberi szellem nem egyéb, mint az Abszolútum, vagyis Isten megnyilvánulása. Maga Hegel úgy látja, hogy az ő bölcseletének fellépte a szellem történetének ez utolsó felvonását nyitja meg. 2. E történeti s dinamikai jellegű komponens mellett azonban Hegel tanításának van egy merőben logikai, inkább statikai jellegű tényezője is. AzAbszolútum ugyanis e rendszerben nemcsak fejlődési folyamat, hanem egyúttal az észszel azonos, a Logos-szal, az abszolút ideával és fogalommal. E terminusok Hegelnél — sajnos — mind összefolynak s ez okozza, hogy bölcseletének alapfogalmai nagy mértékben differenciálatlanok és homályosak. Alaptanítása mintha inkább valamiféle vízión alapulna: sokrétű igazságot pillant meg, de azokat nem képes világosan kifejezni. Logikai tanításának lényege úgy látszik ala, hogy végül mindent az ész törvénye, az abszolút logika határoz meg: alles was ist, ist vernünftig. E „panlogizmus" voltaképen azt jelenti, hogy van a dolgoknak egy észszerű abszolút rendje, mely maga az Abszolútum s ez határoz meg minden létezést és minden történést. Az ész maga az Isten. 3. Miképen jut Hegel erre a tanításra? Midőn erre a kérdésre iparkodunk választ adni, rábukkanunk bölcselőnk tanításának harmadik komponensére, ismeretelméletére, amely a „Phaenomenologie des Greistes"-ben (1807) lép elénk. E műben Hegel nála egészen szokatlan világossággal azt fejti ki, hogy az érzéki megismerés elemzése miképen vezet szükségképen annak a felismerésére, hogy csak az egyetemes létezik. Kimutatja, hogy a konkrét tárgy érzéki észrevétele már többet tartalmaz, mint érzéki tartalmak tudomásulvételét. Mert ha azt mondom, hogy tollam létezik, mert látom, akkor e létezésen azt értem, hogy az tér-és időbeli meghatározottságától függetlenül is létezik, amivel már túlléptem az érzéki adottság tartalmát, mely tollamnak csupán hic et nuncjára vonatkozik. Így jut Hegel annak a kimondására, hogy „das Allgemeine ist also in der That das Wahre der sinnlichen Gewissheit". Mert bármely szempontból is nézzük az érzéki megismerést, benne az egyetemes határozza meg az egyest. Hiszen már az az „Én", amely az érzéki megismerés alanya, sem az egyéni, de az általános emberi Én, amiről érzékeink által meggyőződünk, az igényt tart arra, hogy ne csak számomra, de