Prohászka Lajos szerk.: Athenaeum 1939. Új folyam 25. kötet (Budapest, 1939)
1-2. szám - Slatinay Ernő: Az élet és a művészet. A kiábrándulás tanulságai
neve ismert az emberiség apraja, nagyja előtt. De hányan tudnak a laboratóriumokban virrasztókról, hányan az „intellektuális alkotás" fároszairól, holott a tudományos kutatás sem nélkülözheti a „rendkívüli költői tehetség" áldását, a merész fantázia sugallatát? Sőt, — de ezt már nem Liebig, ezt már Hegel jelenti ki: „Das Wahre gelangt abeinicht nur zur Vorstellung und zum Gefühle, wie in der Religion, und zur Anschauung, wie in der Kunst, sondern auch zum denkenden Geist; dadurch erhalten wir die dritte Gestalt der Vereinigung — die Philosophie. Diese ist insofern die höchste, freieste und weiseste Gestaltung." Természetesen. Ki is vonhatná kétségbe a tudomány szavait, a bölcselet kijelentéseit, egy Hegel megállapításait? Hogy is lehetne az másként? Nemde úgy van, az ihletettség nincs mindig az öntudat rovására, egy Shakespeare, egy Goethe költőiessége ellenére sincs híjával a kijegyzésre méltó gondolatoknak, de azért a múzsák fölkentjeinek hagyatéka közt végeredményben hiába keressük a bölcselő mindenre kiterjedő érdeklődését, semmiről kétséget nem hagyó magyarázatát? Hiába, a bölcselő mégiscsak bölcselő, a bölcselő mégis csak egyéb, mint akárki más. A költő persze csak költő, ahogy még a szaktudós is egyszerűen csak szaktudós. Hiszen köztudomásúan a szaktudós munkája sem ment minden hézagtól. Noha szorgalma minden elismerést megérdemel, tudvalevően érdeklődését mégis túlságosan egyoldalú vonzalom vezeti. Közismerten csupán a bölcselő küzdi le magában az átlag gyarlóságát és emeli vállára Atlaszként a mások mulasztását. Nem csoda tehát, hogy olyan becsvágyó ember, mint amilyen Nietzsche volt, a kitaszítottság rémületét érezte csontjaiban, amikor egy keserűséggel teli órában ráocsúdott, hogy csak költő, hogy csak a bolond. Akadnak ugyan manapság belátó emberek, akik enyhíteni iparkodnak Hegel szigorúságán, s ilyen vagy olyan megfontolásból készek a tudomány mellett helyet szorítani a művészet és a vallás számára, amennyiben tapintatos hallgatással mellőznek minden értékítéletet, és az egyiknek mintegy balról, a másiknak meg mintegy jobbról jelölnek ki helyet a tudomány érdekszférája mellett. De mindez végeredményben csak udvariasság. A bölcselő alapjában véve csak úgy hegeliánus, ahogy a közmondásbeli orosz tulajdonkép o kozák. Csak próbára kell tenni a bölcselőt is! Vájjon kihez fogja utasítani a bölcselő a nemes ambíciójú ifjút megismerésre áhítozó szomjával, ha törté