Révay József szerk.: Athenaeum 1944. Új folyam 30. kötet (Budapest, 1944)
1-2. szám - Lengyel Lajos: Tragikum és mártírium
Az alkotás általában élményeinknek valamilyen értékfajta szuverenitása alatt történő egységesítése és közölhető formában való tárgyiasítása. Kétségtelen, hogy a tragikum ilyen egységesítési elv éppen a műalkotás, közelebbről a költészet területén. Ilyen egységesítő elvként szokták emlegetni a komikumot és a humort is. Ezek közül az ábrázoló állásfoglalások közül ma általában a tragikumot tartják legmagasabbrendű egységesítő elvnek. Kérdés, olyannyira elvitathatatlan-e a tragikus egységesítés magasabbrendűsége, s ha igen, mi ennek az alapja. E tekintetben érdekes Pauler Ákos felfogása, aki a komikum és tragikum pólusos szembenállásának szintéziseként a humort tartja legmagasabbrendű egységesítő elvnek. Azonban azt a kérdést is feltehetjük, hogy ezzel a hárommal kimerítettük-e az összes lehető vagy csak ténylegesen előforduló egységtípusokat is. Kétségtelen, hogy az Aeneisnek, a Megszabadított Jeruzsálemnek, vagy a Divina Comoedianak nem a tragikum az egységesítő elve, még kevésbbéa komikum vagy humor. De a legtöbb népmesével is így vagyunk, szemben a balladával, amely kétségtelenül a tragikumban nyeri egységesítését. Krisztus sorsa és a keresztény mártírok sorsa nem ábrázolható a tragikum egységesítő elve szerint, mert hiszen a Krisztus kínszenvedése, keresztfán tett tanúsága, szintúgy a katolikus egyház szentjeinek a tanúsága sem tragikum, hanem éppen mártírium. A tragikus sors mellett beszélünk mártírsorsról is, és a kettő között mindenki érez valami különbséget, ha nem is szokott vagy nem is tud világosan számot adni magának róla. Ugyanígy beszélhetünk mártír-magatartásról, mártírjellemről, mártír-lelkialkatról, sőt ,mártír-életérzésről is. Ha ez az emberi magatartás, ez az emberi sors nem ábrázolható egyik fent említett egységesítő elv keretében sem, akkor vagy nem alkalmas esztétikai tárgynak, vagy kell lennie megfelelő egységesítő elvének. Ha valamely emberi sorsot nem ábrázolhatnánk esztétikai alkotásban, azt jelentené, hogy az emberábrázoló művész szabadságát éppen az emberábrázolásban kötnénk meg, vagyis az embert bizonyos vonatkozásban kizárnánk a műalkotás tárgyainak köréből. Azonban a klasszikus műalkotások egész sora azt bizonyítja, hogy az alkotószellemek legjobbjai választották tárgyul a mártírsorsot. Nem közömbös tehát az esztétikára, az esztétikum lényegére, de még a szellem filozófiájára sem, ennek az emberi sorsnak a közelebbi szemügyrevétele és a tragikus sorshoz való viszonyának megvilágítása. Az itt felvetődő kérdést körülbelül így fogalmazhatjuk meg: milyen sajátos erkölcsi értékélményen át szerveződik vagy szerveződhetik ez a kétféle sors esztétikai alkotás tárgyává? Ebben a fenomenológiai lényegszemlében a kétféle sors lényegét egymáshoz való hasonlítással nagy részben műalkotásokban található megjelenési formájukból, továbbá eddigi meghatározás-