Faragó László szerk.: Athenaeum 1945-1946. Új folyam 31-32. kötet (Budapest, 1946)
Moór Gyula: Kereszténység és szocializmus
ezelőtt napvilágot látott „Rerum Novarum" kezdetű híres enciklikája (1891 május 15.) — s több azóta is kiadott pápai megnyilatkozás — bizonyítja. 3. Azzal az előbbiekben bizonyítani próbált ténnyel, hogy a közelmúlt gigászi harcaiból a kereszténység és a szocializmus került ki győztes erőként, teljesen összhangban van az a figyelemreméltó jelenség, hogy Európa felszabadított országaiban a legutóbb megtartott parlamenti választások alkalmával úgyszólván mindenütt keresztény vagy katolikus pártok osztoztak a szocialista vagy kommunista munkáspártokkal a szavazatokon, így történt ez Franciaországban, Belgiumban, Olaszországban, Csehországban és Ausztriában is. Az a körülmény, hogy a parlamentekben keresztény pártok állanak szemben szocialista pártokkal, arra engedne következtetni, hogy ezekben az országokban a kereszténység és a szocializmus ellentétes erői fogják meghatározni a jövő fejlődés irányvonalát. Valóban, ez a két nagy társadalmat formáló gondolatrendszer nem egy ellentétes jellemző vonást mutat. a) A szocializmus szigorúan evilági felfogásával szemben a kereszténység erősen transzcendens, a túlvilági életre irányuló felfogást képvisel, olyan erkölcsi felfogást, amely a legszorosabb kapcsolatban van a vallással és amely „az én országom nem e világról való" és az „add meg a császárnak, ami a csácsáré" (Máté, 22, 21.) gondolatának megfelelően a földi hatalommal szemben bizonyos közömbösséget mutat. Ezt veti a kereszténység szemére az a nagy osztrák szocialista jogász, Menger Antal is, aki elsőként próbálta meg a szocialista tanítást jogszabályok formájában megfogalmazni és aki szükségesnek találta azt is, hogy egy új „szocialista erkölcsöt" állítson a keresztény erkölccsel szembe. A tenger szerint a keresztény egyházak „a különböző népek uralkodó jogi és állami rendjét, mint adott tényt, mindig elfogadták" és így „az egész kereszténységben egy szenteknek való erkölcsöt hirdetnek a felebaráti szeretetről, de e mellett olyan gyakorlatot folytatnak, amellyel a legvérszomjasabb hódítók is mindig meg voltak elégedve" (Neue Sittenlehre, Jena, 1905, 40.1.). Nyilvánvaló, hogy Menger szemrehányása csupán a keresztény egyházak gyakorlatát érinti, de nem magát a keresztény etikát, mert ha megvizsgáljuk az ő új szocialista erkölcstanát,akkor ebben sem találunk egyebet, mint egy szerényebb igényű keresztény morált, amely nem kívánja ugyan meg azt, hogy az ember úgy szeresse felebarátját, mint önmagát, de követeli azt, hogy „lelkében tág tér nyíljék a testvériesség és a felebaráti szeretet működésére" (i. m. 77. 1.). A szocialista és a keresztény gondolat találkozására semmi sem jellemzőbb, mint Mengernek az az állítása, hogy „csupán a szocializmus fogja az igazi felebaráti szeretetet és testvériséget lehetővé tenni" (u. o.). A két felfogás teljes összhangjához ebből a szempontból csak az szükséges, hogy a keresztény egyházak nagyobb figyelmet fordítsanak az evilági problémákra s hogy az emberi méltóságról és egyenlőségről szóló keresztény tanítást a földi hatalommal szemben is erélyesen hangoztassák. Erre való készségét jelentette be XII. Pius pápa 1944. karácsonyi beszédében, mondván, hogy „elmúlt az ideje annak, hogy az erkölcsi és evangéliumi elveknek, mint afféle irrealitásoknak, szerepét kizárják az államok és népek életéből". (XII. Pius pápa a demokráciáról, Bpest, 1946, 28. 1.) Az összhangnak szocialista részről való biztosításához viszont az volna szükséges, hogy a szocializmus mint világi dolgokról szóló tanítás, szorítkozzék a világi dolgokra s ne foglaljon el ellenséges magatartást a vallással szemben. Kétségtelen, hogy a szocializmusnak az az alakja, amely ma világot mozgató tényezővé válott, a marxi szocializmus, nem foglal el barátságos álláspontot a kereszténységgel szemben. Magától Marxtól származik az a híres mondás, hogy „a vallás ópium a nép számára" (Deutsch-Französische Jahrbücher, 1844).