Auróra, 1920 (1. évfolyam, 13-19. szám)

1920-07-01 / 19. szám

­ Erotika és művészet Művészet nincs erotika nélkül, ero­tika azonban van művészet nél­küli is, épen ezért e kérdés érintése egyúttal a legizgatóbb, a legfonto­sabb esztétikai problémára való rá­­tapintás. A tudósok megszokták az erotika elnevezést általában a szere­lemmel foglalkozó műalkotásokra al­kalmazni ; a nagyközönség viszont, különösen nálunk, az akár művészi, akár művészietlen, de bizonyos díszes köntösben megjelenő disznóságokat nevezi erotikának. A tudós Voltaire száraz madrigáljait is az erotikus költészet alá sorozza s közönségünk minden ringy-rongy XVIII. századi sikamlósságot ámulattal vesz kezébe : «Mily finom erotikum, ah !» Ezzel szemben, ahogy Voltaire versikéinek semmi közük az erotikához, úgy az ékes kiállítású metszetes malacság sem okvetlen művészet. A művészet nemcsak azért rokon a szerelemmel, mert teremtő erő­ nyilvánul meg benne, hanem azért is, mert e teremtő erő ugyanabból a fiziológiai alapból fakad, mint az utód­teremtő erő. A művész ugyanazzal a szemmel nézi a világot, amellyel vőlegény a menyasszonyát ; a művész épúgy elábrándozik egy jellemző, de neki teljesen idegen mozdulaton, a természet szemerebbenésén, mint a szerelmes szerelmese mozdulatán, tekintete villanásán. A művész épúgy öleli lelkébe a világ képét, mint anyaméh a termékenyítő erőt, s épúgy új lényt alkot belőle s hoz világra, mint az áldott anyai test. Szerelem, de nem Krafft-Ebingekkel föl­mérhető szerelem köti a művészt a világhoz. A kép, a szobor, a könyv épúgy gyermeke, mint a gügyögő csöppség, akinek apja. Innen van az­ is, hogy egy bizonyos kultúrf­okon az élettel leharcolt küzdelem számta­lan csatája közül a nővel vívott maradván csak meg szinte egyedül, a művészetben egyeduralkodóvá válik a szerelmi téma. Ezért mondom, hogy minden művészet erotika. Az erotika, legtágabb értelemben véve, mint a szerelemmel foglal­kozó művészet, sem különösebb magyarázatra, sem védelemre nem szo­rul. Sem Thibaut de Navarre, sem Parny, sem­­Balassa Bálint, sem Cso­konai, sem Paul Verlaine, sem Raphael, sem Vanloo nem várják, hogy megvédjük vagy megmagyarázzuk őket. Csak egy megjegyzést kell ten­nünk. Az erkölcsről alkotott vélemény szinte századról századra változ­ván, ma illetlennek látszik az, ami tegnap bevett szokás volt. Utóvégre annak a XVIII. századnak Fragonard-ján, amelyben a serdülő leánynöven­dék tanítómesterével a prostitúció kérdéséről váltott leveleket, nem lehet megütköznünk. A XVI. században Balassa egyházi és világi üldözést vont fejére szerelmes verseivel s a művészien malac Paul Verlaine-t manapság, senki sem akarta megkövezni.

Next