Auróra, 1920 (1. évfolyam, 13-19. szám)

1920-07-01 / 19. szám

De szűnjék meg az az állapot, hogy a gyémánt, ha kissé meztelen, koldus-condrában hányódik a majdnem-ponyva­vásáron ; hogy romlott kvárglit selymes, bársonyos, aranyos, drágaköves, ezüstösen csattanó záró dobozban sóznak nyakunkra ; hogy a szegény éhes közönségnek para­dicsomi házt integet az ablakból s ha befordul a kapu alá, szédült csaló­dással látja, hogy az­­ közben e-re változott. Legyünk tisztességesek — m­ég tisztességtelen vágyainkban is ! Tristan et Ysenki. A két halhatatlan szerelmes történetét hárfás breton énekesek ismertették meg a román népekkel. Az apróbb elbeszélő költeményekben szétszórt mondai anyagot egy XII. századi anglo-normann vagy normann lantos «rendelte» összefüggő «versekbe», eposszá : Béroul. 1170 táján egy másik anglo-normann hegedős, Thomas, nagy bőbeszédűen, szétfolyó, önmagát ismétlő, de nem ügyetlen, sőt költői stílussal újra elmesélte a loonnois-i Tristan s az izlandi Yseult megható históriáját. Mind a két műből csak töredékek maradtak ránk. Chresti­en de Troyes-nak, kinél nagyobb költőt nem szült francia anya a csodás meséken csüngő közép­kornak, 1660 tájt írt Tristan-eposza teljesen elveszett. Ezek a könnyelmű latinok. A szorgalmas germánok azonban gondosan megőrizték a már-már veszendő kincset. Béroul költeménye csaknem teljesen megkerült abban a változatban, amelyet Eilhard von Oberge készített 1175 tájt a francia eredeti nyomán. Thomas műve még három germán változatban maradt reánk : Gottfried von­ Strassburgéban, amely elég szabadon bánik az anyaggal, németül ; Robert fráterében, aki rövidített, de hű másolatát 1225 táján szerkesztette össze prózában, norvégül, s végül egy XIV. századi erősen átgyúrt szövegű «roman»-ban angolul. Aztán beköszöntött a prózai nagy regények konjunktúrája s a finom monda óriási művé dagadt, amelyben új s megint új kaland a kalandot úgy kergette, mint ma a mozi­vásznon az amerikai Pearl White izmos bája a burlingtoni jaguárt, vagy a gaz klimnai Wu-Fang-ot. A renaissance Pallas Athénéja egy lehelletével elfújta a sok badar­ságot. A sötétnek nevezett középkor egyéb kincseivel ez a gyönyörű monda is a figyelemre se méltatott sok «babona, mese» közé került ; nem olvasták mások, csak tudósok, ha ugyan a tudósok egymás tudo­mányos könyvein kívül egyebet is olvasnak. Az aktív és passzív huma­nizmus élte arany korát. Aztán meguntuk a latin-görög humanizmust, a modern Humaniz­must, amely az egyéni e társadalmi léleknek csak kézzelfogható meg­nyilvánulásaival foglalkozott a francia XVII. század analizáló s a XVIII. század okoskodó műveiben. «Babona, mese» és illúzió kellett az embernek. A XIX. század kapi­talista társadalma oly bonyolult szerkezetté fejlődött, amely sok pontban a középkori feudalizmus legteljesebb kifejlődésére emlékeztetett. Az egyes fO

Next