Auróra, 1920 (1. évfolyam, 13-19. szám)
1920-07-01 / 19. szám
ember,életkörülményei, szükségletei, vágyai és ábrándjai, átlépve a holt humanizmust, testvért kereső testvéri kézzel nyúltak vissza a középkor felé : megszületett a romantizmus, a középkor renaissance-sza. A középkori mesék új életre keltek s amint új köntösökben léptek elénk, rég elvesztett s megkerült barátokra ismertünk bennük. Tristan és Ysenii kelta mondája, az európai szerelem legteljesebb és legcsodásabb, legtökéletesebb legendája wagneri szó és zene szárnyán, wagneri díszlettechnikával 1865 június 10-én lépett újra elénk a müncheni kir. színházban s ezzel újra közkinccsé lett. Az alaktalan, hézagos, sietős, homályos kelta mese első művészi formába öntöit, a franciákat, itt is, mint annyi mindenben, megelőzte a német, Yseult-ből Isolde lett. A pápaszemes, szakállas német romanisták, különösen a 71-es háborúi után, mintegy hadisarc kiegészítésként az egész francia irodalmi középkort áthurcolták egyetemeikre, szemináriumaikba. Időbe telt, míg a francia tudósok valamit is vissza tudtak hódítani belőle; első harcosuk Gaston Paris, de a leggyőzedelmesebb Joseph Bédier volt. Bédier-nek 1900-ban — ugyanez év október 29-én adták először Párisban a Wagner-operát — jelent meg, terjedelmes tudományos előszóval egy igen érdekes könyve, a Tristan és Yseult legendájának modern irodalmi eszközökkel regénnyé való restaurálása, amelyet Béroul műve nyomán, de az összes primitív változatok felhasználásával írt meg. A napokban aztán magyarul is megkaptuk, persze, előszó nélkül, a Kidtura kiadásában és Pongrácz Árpád fordításában. Az előszóért kár, mert olvasása kettős hasznú : egyrészt belevilágít a tömérdek feldolgozás labirintjába; másrészt becses tanúsággal szolgál Bédier írói munkáját s egyáltalán, az írói munkát illetőleg, mit hagyott el, mit és hol toldott bele, hogy látta meg a szerkezet kerek egységét a változatok hézagos zavarában. De a szövegért nem kevésbbé kár, mert Bédier a «style coupé» nagymestereinek, Voltaire-nek s Anatole France-nak iskoláiba járt s ott megtanulta a régiség szentelt kincseit kezelőhöz, újjá gyúrójához illő szerénységet, önmegtagadást s a művészi gazdaságosság alapelveit. A naiv elbeszélők minden szépségét, néha szinte szó szerint, átmenti a modern feldolgozásba, amely óvatos kézzel helyez el itt-ott egy-egy költői díszt, amelyet a középkoritól messze elfejlődött művészi érzékünk éppen odakíván. Előadásmódja tehát a modern raffinéria s a középkori naivság újszerű ékszerré való ötvözése, bájosan nyers és szövevényesen túlfinomodott egyszerre. Mindennek magyarban való visszaadásához nagyobb legény kellene, mint a szorgalmasan rövidlátó Pongrácz, aki ha a más két fagyos szent társával összefog, akkor se tudja visszaadni Bédier regényének fekete fátyol mögött nagy tüzeket lobogtató, fojtott szenvedélyes hangját, Pongrácznál a régiség elmodernesül, a modernség ellaposodik, a lobogó láng pislákolásba lottyad, az arany ragyogása postapénz papír-fakóságába szerényül. Mert mi az, kérem, hogy : «a reménység gyönge táptalajon is megél az emberi szívben»; hogy «a sziklának neki akarta vágni a vihar hajójuk tövét»; az «állat hollócsontja»; «Trisztán mentése»; «bezárkózott a sátorba»; a «dicskiáltás» ; hogy «Riol megeresztette lova zablását»?