Auróra, 1920 (1. évfolyam, 13-19. szám)
1920-07-01 / 19. szám
oltalmazzák s így az állam legértékesebb vagyonát, népének erejét és védképességét megőrizzék. A német munkásbiztosító pénztárak vagyona, amely a háború előtt közel 3 milliárd volt, nem a közgazdasági élet vérkeringéséből kivont holt tőke, hanem az a legkülönbözőbb alakban alkalmazásra talált a munkásosztály egészségének és jólétének emelésére szolgáló és a pusztító népbetegségek ellen való küzdelemben. A német rokkantbiztosító intézetek 1912. év végéig 418 millió márkánál többet kölcsönöztek ki munkáslakások építésére, a mezőgazdasági hitelszükségletet szolgáló kölcsöneik ugyanezen időpontig közel 114 millió márkára rúgtak, a közjóléti intézmények fejlesztésére szolgáló kölcsöneik több mint 517 millió márkát tettek ki, amiből csaknem 118 millió kórházak és hasonló intézmények építésére, 172 millió a közegészségügy ápolását szolgáló különleges intézmények emelésére, 86 millión felüli összeg a nevelés és tanítás fejlesztésére és csaknem 141 millió egyéb jóléti célokra jutott. Hogy a munkásbiztosítás szolgáltatmányai a szegénygondozás terén mily jelentékeny erőt szabadítottak fel Németországban, azt számadatokkal kimutatni nem lehet, de üdvös hatása kétségtelen. Árnyoldala a német munkásbiztosításnak a terhek folytonos növekedése, a járadékhisztéria és szimulálásra való hajlam, továbbá a munkásság hatalmi túlkapása az intézményekben, amely különösen az alkalmazottak megválasztásában nyilvánul meg. Mit várt az érdekeltség a munkásbiztosítás reformjától. A magyar munkásbiztosításnak csupán csak az árnyoldalát vették figyelembe akkor, amikor elkészítették azt a törvényjavaslatot, amelyet a munkásbiztosítás módosításáról a nemzetgyűlés elé terjesztettek. Ha a munkásbiztosítás kétségkívül nagy közegészségügyi, nemzetgazdasági fontosságából bármi csekély előnyös részt is kihámoztak volna a javaslatkészítők, a benyújtott javaslattal nem léptek volna elő. Ami a javaslatban jó van, az már eddig is érvényben van, ami ezenkívül van, az jórészt rossz s nem kell sem a munkásnak, sem a munkaadónak. A munkásbiztosítás egyik alapos ismerője a javaslat áttanulmányozása után kritikáját a következőkben adta elő: «Az egész törvényjavaslat egy össze-vissza toldozott, minden rendszerességet nélkülöző fércmunka. Nem is lehet csodálkozni, ha meggondoljuk, hogy a javaslat célja nem a munkásbiztosítás tökéletesítése, hanem eddig érvényesült befolyások kiküszöbölése. Igen sajnálnom kell azt, aki ezt a törvényjavaslatot készítette, amelynek minden során meglátszik a munkásbiztosítás évtizedes ellenségeinek korlátlan befolyása. Rendkívül súlyos kritika, amely ha talán nem mindenben is talál, de kétségkívül az elevenre koppint. Munkásbiztosítási törvényjavaslatunk semmi tekintetben sem jelent fejlődést. Nem emeli fel a segélyeket s nem terjeszti ki a kötelező biztosítás áldását új foglalkozási ágakra, holott mindkét követelmény ma,már elengedhetlen. A biztosítás kiterjesztése új foglalkozási csoportokra nem mai követelés. A magyar törvényhozás már az 1907: XIX. t.-c. parlamenti tárgya- 172