Auróra, 1920 (1. évfolyam, 13-19. szám)
1920-07-01 / 19. szám
társadalmon kívüli valódi szerelem tükrözése. Ezáltal nyújtja a társadalomnak azt, ami annak formáin belül el nem érhető, de ami után mindenki lelkendezve vágyódik. Azért van oly hatása, azért ragad meg annyira, mert igaz, mert ő a maga bőrén élte át a társadalom rettenetes hazugságait. Az a szerelem, mi ily módon a végtelenbe fokozódva előáll, már nem az egyes nőt kívánó szerelem, hiszen abból alaposan kiábrándulhat a művész, ez a született hiúság és egoizmus , hanem az univerzális szerelem, a Weltliebe. Az egyes nő nem elégítheti ki őt és épen ezért ő sem az egyes nőt, miáltal vágyakozása és fájdalma örök marad. «Megváltás»-t vár a szerelemtől, de megváltást csak a szerelem hypertrófiája, a végtelen, örök szerelem adhatna, mi sohasem teljesedhet; így biztosítja az egoizmus hisztériája azt, hogy a művészi munka forrása, a fájdalom, soha ki ne apadhasson. (Mindennek klasszikus példáját a IV. levélben kapjuk.) " Csupa belső ellentmondás a művész, mik addig forrnak és harcolnak szerteszaggatott bensőjében, mig művészet alakjában ki nem robbannak, megszabadítván irtózatos szenvedésétől a művészt — egy időre. Csak így magyarázható az alkotás gyönyöre és az, hogy időnként semmi egyebet nem kíván a művész, mint teljes nyugalmat. De nem csak nyugalmat, hanem ünneplést, szeretetet, önközlést is kíván, és ugyanattól a társadalomtól, melyet megvet, elismerést és legmagasabb jutalmat követel. Wagner rettentően szenved a teljes elszigeteltség állapotában ugyanakkor, amikor örül, hogy nyugodtan élhet eszményeinek. «... aki csak azért él már, mivel még legnagyobb szenvedése is mindig ismét új művészi teremtés alakjában lép föl számára, annak nincs többé szüksége a világ ösztönzésére» — írja Wagner — és hasonló hangulatban a következőket : «Mindaz, amit a világ nekem még nyújthat, az — zavartalanság, a közönségesnek távoltartása, egyedüllét, nyugalom — hogy szellemem erőit műveljem és ápolhassam egyetlen ösztönömet, a művészi teremtés ösztönét. Józan óráinak nyomorúságáért az ihletés perceinek földöntúli mámora kárpótolja. Nem képzelhető nagyobb belső ellentét, mint az alkotás őrülete és a fáradt órák szürkesége. Elviselhetetlenek lennének a köznapok, ha nem fűtené a nagyság és hivatás öntudata és a népszerűség reménye. A közönséget megveti, de mily sugárzóan dicsekszik, hogy Siegfried lesz a «legnépszerűbb» műve! Mialatt dolgozik, így érez: «A tulajdonképeni világé soha többé nem lehetek ; szívesen látom magamat mintegy megholtnak» , és mégis mennyire megrázza őt, amikor hosszú idők után először hallja a Tannhauser-nyitányt ! «. .. mindig lenn a mélyben, — írja — «s ha egyszer aztán rákerül a sor, magasan fenn, csodálatos magasságban !» Ugyanaz az ember, akinek szive gyökerében a társadalom megvetése rág, ugyanaz «csodálatos magasságban» érzi magát, amikor fejedelmi módon ünnepült. Mert csupán az ünneplés jelentheti számára, hogy a harcban, melyet kedélye a társadalom ellen folytat, ő lett győztes a rettenetes önemésztések árán. A romantikus művész hisztériájának legmagasabb foka jelentkezik abban az érzésében, hogy az egész világgal szemben kell érvényesítenie a művészi meggyőződést; a világot kell korrigálni ; a művésznek tönkre kellene mennie, ha gyakor.