Auróra, 1920 (1. évfolyam, 13-19. szám)

1920-07-01 / 19. szám

társadalmon kívüli valódi szerelem tükrözése. Ezáltal nyújtja a társa­dalomnak azt, ami annak formáin belül el nem érhető, de ami után min­denki lelkendezve vágyódik. Azért van oly hatása, azért ragad meg annyira, mert igaz, mert ő a maga bőrén élte át a társadalom rettenetes hazugságait. Az a szerelem, mi ily módon a végtelenbe fokozódva előáll, már nem az egyes nőt kívánó szerelem, hiszen abból alaposan kiábrán­dulhat a művész, ez a született hiúság és egoizmus , hanem az univerzá­lis szerelem, a Weltliebe. Az egyes nő nem elégítheti ki őt és épen ezért ő­ sem az egyes nőt, miáltal vágyakozása és fájdalma örök marad. «Meg­­váltás»-t vár a szerelemtől, de megváltást csak a szerelem hypertrófiája, a végtelen, örök szerelem adhatna, mi sohasem teljesedhet; így bizto­sítja az egoizmus hisztériája azt, hogy a művészi munka forrása, a fáj­dalom, soha ki ne apadhasson. (Mindennek klasszikus példáját a IV. levél­ben kapjuk.) " Csupa belső ellentmondás a művész, mik addig forrnak és harcol­nak szerteszaggatott bensőjében, mig művészet alakjában ki nem robban­nak, megszabadítván irtózatos szenvedésétől a művészt — egy időre. Csak így magyarázható az alkotás gyönyöre és az, hogy időnként semmi egyebet nem kíván a művész, mint teljes nyugalmat. De nem csak nyu­galmat, hanem ünneplést, szeretetet, önközlést is kíván, és ugyanattól a társadalomtól, melyet megvet, elismerést és legmagasabb jutalmat köve­tel. Wagner rettentően szenved a teljes elszigeteltség állapotában ugyan­akkor, amikor örül, hogy nyugodtan élhet eszményeinek. «... aki csak azért él már, mivel még legnagyobb szenvedése is mindig ismét új mű­vészi teremtés alakjában lép föl számára, annak nincs többé szüksége a világ ösztönzésére» — írja Wagner — és hasonló hangulatban a követ­kezőket : «Mindaz, amit a világ nekem még nyújthat, az — zavartalanság, a közönségesnek távoltartása, egyedüllét, nyugalom — hogy szellemem erőit műveljem és ápolhassam egyetlen ösztönömet, a művészi teremtés ösztönét­. Józan óráinak nyomorúságáért az ihletés perceinek földöntúli mámora kárpótolja. Nem képzelhető nagyobb belső ellentét, mint az alkotás őrülete és a fáradt órák szürkesége. Elviselhetetlenek lennének a köznapok, ha nem fűtené a nagyság és hivatás öntudata és a népszerűség reménye. A közönséget megveti, de mily sugárzóan dicsekszik, hogy Sieg­fried lesz a «legnépszerűbb» műve! Mialatt dolgozik, így érez: «A tulaj­­donképeni világé soha többé nem lehetek ; szívesen látom magamat mintegy megholtnak» , és mégis mennyire megrázza őt, amikor hosszú idők után először hallja a Tannhauser-nyitányt ! «. .. mindig lenn a mély­ben, — írja — «s ha egyszer aztán rákerül a sor, magasan fenn, csodála­tos magasságban !» Ugyanaz az ember, akinek szive gyökerében a tár­sadalom megvetése rág, ugyanaz «csodálatos magasságban» érzi magát, amikor fejedelmi módon ünnepült. Mert csupán az ünneplés jelentheti számára, hogy a harcban, melyet kedélye a társadalom ellen folytat, ő lett győztes­­ a rettenetes önemésztések árán. A romantikus művész hisztériájának legmagasabb foka jelentkezik abban az érzésében, hogy az egész világgal szemben kell érvényesítenie a művészi meggyőződést; a világot kell korrigálni ; a művésznek tönkre kellene mennie, ha gyakor.

Next