Auróra, 1920 (1. évfolyam, 13-19. szám)

1920-07-01 / 19. szám

Wagner, aminek egyébként ismerjük és itt is megcsodálhatjuk analitikus elmélyedését és félelmetes tudatosságát. A színészet igazi legnagyobb magaslata az, hol nemcsak másokkal, hanem önmagával is elhiteti az ember szélsőséges hangulatait. Wagner dialektikája egy ilyen végtelenbe nőtt arányú színészé. És félelmetes önkritikája a nirvána-hangulatot Ugyancsak az ezerszer átélő szellemóriást állítja elénk, amidőn barátnőjét a következő gondolat útján kívánja megbékíteni viszonyuk kényelmetlen­ségeivel: «Csakis az Ön életkora és jellemének kiküzdött szabadsága teheti Önnek lehetségessé, hogy természetemnek heves sajátságaival szem­ben azzal a határtalan elnézéssel viseltessék, melyre bizony a magunk­fajta embernek szüksége van, hogy ő is megőrizhesse a nagy türelmet és kitartást egy alapjában mindig ellenséges, idegen és sértő világgal való érintkezése közben». Nemcsak művészetében jelenti a romantika összefog­laló betetőzését Wagner; egyénisége is a romantikus művészegyéniség tökéletes kivonata. Molnár Antal: Kiállítások. Régi korok művészetét jellemezte az, hogy fejlődésében általános és egységes tendencia mutatkozott, világos és többé-kevésbbé egyenes haladás egy művészi cél felé. A múlt század művészetében ily általános és egységes, a művészetek minden ágára és az összes alkotó művészekre vonatkozó tendencia nem található. Igaz, az impresszionizmus egy — aláramlatban lévő — kis csoport elszánt és győzelmes küzködésének tárgya volt. De mire a nagy tömeg az impresszionizmus technikai vív­mányait magáévá tette, addig elhalt a szellem és csak az üres forma maradt. Ma mondhatjuk, hogy a képzőművészeti termelés túlnyomó része az impresszionizmus technikai újításainak jegyében áll. Színek szivár­­ványos szétbontása, légtávlat, valér, napfényhatás: ezt tanítja minden akadémia, ezt tükrözi minden vászon. De az impresszionizmus lelke meg­halt; elmúlt az elszántan passzív feloldódás a végtelen mozgás megfog­hatatlan változataiba, elmúlt a kemény küzdelem a beleélés útjából min­den keménység és minden küzdelem eltakarításáért, és ahol e szellem még él, ott túlnyomórészt jövedelmező kompromisszumot köt a műkeres­kedői ízlés ötven százalékos megegyezésen alapuló követelményeivel. Az impresszionizmus tehát nem a ma stílusa, de nem is volt a teg­napé sem, mert Monet, Pissaro, Sisley és Renoir csak aláramlat voltak merőben heterogén modorok tengerében. Ma azonban már azt véljük látni, hogy új tendencia, új cél van kibontakozóban, hogy előestéjét éljük egy új stílus kialakulásának. A mű­vészet száz év óta zűrzavaros, páratlanul iránytalan állapota hozza ma­gával, hogy a kiinduló pont és a cél felé vezető út nem egy, hanem sok­féle. E sokfélében a közös elemet keresni és megtalálni ma a műbírálat legfőbb feladata. A kiállítási idény első három hónapja nem hozott sok lényegesen

Next