Auróra, 1920 (1. évfolyam, 13-19. szám)
1920-07-01 / 19. szám
újat. Jelentékeny eseményszámba ment Suippl Rónai gyűjteményes kiállítása az Ernst-múzeumban. Rónai nagy cselekedete volt a szilhuet meghódítása. Az impresszionizmus feloldottságával ellentétben nagy, egymástól világosan elhatárolt síkokba zárta formáit. A küzdelem a szilhuetért, melynek pompás gyümölcse például a kilencvenes évek «Öreganyám»-ja magával hozta, hogy a színnel kevéssé törődött és megelégedett színezéssel. Giotto is igyekezett a nagy, nyugalmas szilhuettért való küzdelmében. De azután elfogja a szín utáni vágy, leszakítja az impreszszionizmus gyümölcsét, felszedve árnyalat- és valórgazdagságban mindazt, amit Páris nyújtani tudott. Ám érezte, hogy a túl nagy árnyalatosság már nem illik az ő összefoglaló művészetéhez és új utat keres, valami primitív partillizmust, melynek Signacék «neoimpresszionizmus»-ához semmi köze. Legújabb stádiuma, a mai új hódítás, a szín és fény változatosságát beleolvasztja bizarr szilhnetjeibe. A Nemzeti Szalon őszi tárlata jelentéktelen volt, a Műcsarnok téli tárlata egyetlen kiválóbb darabot hozott, Csabai-Ékes «Három gráciáját» , nagyméretű hármas akt-kép, kompozícióiban világos, tisztult összhangra törekszik, domború, nyugalmas formát kíván adni, színei azonban zavarosak, tisztátlanok, nem támogatják a művészt céljában. A szalonbeli reprezentatív kiállításon a mi szempontunkból csak Vaszary János nyújtott érdekeset. Vérmes telítettségben, homályos túlfűtöttségben tobzódó színheroizmusa látszólag ellentmond annak, hogy benne is összefoglalás felé törtetőt látunk. Nála ez összefoglalás nem tárgyi, azaz nem az egyes emberi vagy állati alakokat, a fákat vagy felhőket zárja elhatárolt tömbökbe, hanem szélesen, pépesen felrakott festékcsíkjai sorakoznak egybe elhatárolt kötegekké. Rippl-Rónaival ellentétes irányból indulva,keresi a «Róma felé vezető utat»: előbb a színeket csoportosítja és rakja össze, a forma még anarkisztikus . Rónainál elébb jött a forma egybefoglalása, a színnel még ma is küzködik. A Magyar Studio Dorottya utcai új kiállítóhelyiségében különösen tanulságos Magyar Mannheimer néhány képe : az impresszionizmus pompás, túlérett gyümölcse. Figyelemreméltó a rövid idő előtt elhalt Murányi szobrász csodálatos vergődése. Vizenyős és erőtlen kisplasztikái mellett vágyik a zárt és összefoglalt forma után. Radó újságíró szobrába roppant kifejező értéket tud sűríteni ; a formák szorosabbak, keményebbek. A kis közfolyosóban elrejtve pedig tipikusan «expresszionista» szobra áll : homloknézletbe szorított, laposra kényszerített női alak, mértanilag meghatározható kompozícióval ; csak részleteiben még kevéssé otthonos új stílusában ; erőlködő, nem erős. Az e héten megnyitott Nemzeti Szalonbeli téli tárlaton egynéhány oly közepes munkát láthattunk, mely szintén az új cél felé próbál haladni, kevés tudással, kevés bátorsággal, de elismerésreméltó igyekezettel. Kezdjük Szigeti Jenő félszeg tájával, mely csak baloldalán mer szilhnetbe tömörülni. Scheiber Hugó csuklóján még a berlini impresszionizmus gyors és szélescsíkú ecsetkezelése uralkodik. Fekvő női alakjában határozottan lemond az árnyalatokról ; színösszeállítása fanyarul fakó, de összeállítás már. Részleteiben azonban emészthetetlen, át nem élt. A friss