Auróra, 1920 (1. évfolyam, 13-19. szám)

1920-07-01 / 19. szám

a gondolkozásból indultak ki, a bűnözést úgy fogták fel, mint a társadalmi egyensúly zavarát az ember testi és lelki jelenségei és a társadalmi jelen­ségek között. E felfogás szerint tehát nincs született erkölcsiség és szüle­tett bűntettes, s nincs erkölcsi erő, mint az erkölcsiségnek különható ereje, hanem az erkölcsi erő nem egyéb, mint azoknak a teljesítmények­nek resultáns összesége, amely a lélek számtalan részleges és különhatása alatt bizonyos feltételek mellett előáll, így a zülöttség és bűn sem az erkölcsi erő megfogyatkozása, hanem az egyes teljesítmények zavara által előállott kóranyag. Egy neves angol orvostudós, Mercier, aki a társadalmi viselkedés rendellenességeiről írt egy nagyszerű munkát, a bűn keletke­zését a következőkép magyarázza: az ember eredeti, primár ösztönei az önfenntartás és a fajfenntartás ösztönei. Később fejlődnek az emberi faj­ban az emberi ösztönök, amelyek sok tekintetben ellentétben állanak az, egyén önfenntartó és faj fenntartó ösztöneiben és amelyek, mint utóbb keletkezettek, az előbbieknél gyengébbek s kevésbé fejlettek. Ebből a kon­fliktusból származik az a viselkedés, amelyet antiszociális cselekvésnek, erkölcsi romlottságnak, zülöttségnek, vagy kriminalitásnak nevezünk Nem testi, érzelmi, akarati, vagy értelmi fogyatkozások szülik egymagukban véve a bűnt, hanem ezeknek a lelki jelenségeknek kell bizonyos egyen­­súlyozottságban állni egymással és az embert környező társadalmi léttel. Ez az egyensúly talán analóg azzal az egyensúllyal, amely a testi egészség alapfeltételeit képezi, amely azt követeli meg, hogy az ember belső szer­vezete alkalmazkodjék az őt környező természethez. Mindezekből nyilvánvaló, hogy oly fontos nevelési kérdéssel állunk szemben, amely még hosszú kutatást, az orvosi lélektani és társadalmi tudo­mányokban való nagy járatosságot igényel és hogy a pedagógiának egy egész új fejezetét kell megteremteni, ami eddig a neveléstudományban hiányzik. Annál különösebb, hogy a mindennapi élet ezt a kérdést ugyanazzal a felüle­tességgel tekinti, mint az orvosi tudomány bölcsőkorának idején a testi beteg­ségek ügyét. Valaha mindenki azt hitte, hogy ha baja van, maga is meggyó­gyíthatja­ mások csodaszereket s mindent gyógyító füveket kerestek; a betegséget rejtegették és szégyelték s lealázó volt kórházba menni, így van ez ma a nevelés s az erkölcs betegségei esetén. Szépen mondja egy nagy amerikai nevelő, Edward Howard Griggs «Moral Education» című könyében: «Ha a javító fegyelmezést (corrective discipline) erkölcsi gyógyítás­nak (moral medicine) tekintjük, amely a gyermekek erkölcsi egészségét (moral health) megújítja, hogyan járjunk el akkor e gyógymód h­asznála­­ánál bölcsen és eredményesen ? Nem-e a fizikai élet hasonlósága lesz az, amely problémánkra világot vet? Ha a ti gyermeketek testileg beteg, ugyebár nem mentek el a gyógyszertárba és nem vesztek össze minden­féle szabadalmazott orvosságot és nem tömitek a gyomrát vele, legalább is igy tesztek, ha van bennetek az értelmességnek némi csilláma. Ugyebár hívták a gyermekhez gyakorló szakértő orvost, aki a gyermeket összes részleteiben megvizsgálja: megtapintja az ütőerét, felveszi a hőmérsék­letet, megvizsgálja az előző napok testi állapotát, diagnózist készít és előírja a kezelést. Azt hiszitek tán, hogy az erkölcsi diagnózis könnyebb? És mégis vannak úgynevezett értelmes (?) nevelők, akik egyes különös

Next