Auróra, 1920 (1. évfolyam, 13-19. szám)
1920-07-01 / 19. szám
lalkoztatja, utolsó és egyetlen egyetemi jellegétől fosztja meg egyetemünket é,s helyrehozhatatlan károkat okoz kulturszínvonalunkat biztosító tudományos s ezzel kapcsolatos állami életünknek. Mert nehéz elképzelni a színvonalas tudományművelés folytonosságát biztosító tudósképzést akkor, ha már eleve korlátozzuk a tehetség szerinti kiválogatódás számbeli lehetőségeit. Önkéntelenül is Madách falanszter-jelenetére kell gondolnunk, olvasva a «legmagasabb» kinevezett irányítók rendelkezéseit, amelyek alapján az ország szükségletei szerint fogják korlátozni a jelöltek számát. Még egy lépés csak és a már eleve alacsony és a tudománnyal semmi közösséget nem mutató szempontok szerint korlátozott hallgatóságból a beiratkozáskor a bölcs tanács fogja kijelölni, hogy ki legyen ügyvéd vagy orvos s akinek legkevesebb szerencséje, esetleg összeköttetése az ítélőszék előtt, az a tudós. A tudományművelés és tudósképzés összefüggő elvi kérdéseinek vizsgálatáról így jutottunk el a hazai szempontokig. Az összehasonlítást az olvasóra bízzuk, belső megmásíthatatlan meggyőződésünket leszögezvén abban, hogy a korlátozott hallgatóság és — ha úgy tetszik korlátolt — egyetem távolról sem biztosíthatja a hivatásos tudományművelésre alkalmas szakemberek nevelését és kiválogatódását. Nem biztosítja akkor sem, ha a tudományok művelésének színvonalát hazai mértékkel mérjük, sőt nem biztosítja akkor sem, ha a hallgatás korlátozásának zászlóvivője püspök vagy az itteni keretekbe beilleszkedett egyetemi tanár. És itt újból kis kitérést kell tennem, hogy az egyetemek hallgatási korlátozásának egyetem- és kultúrellenes, tudományt élő, tehát nálunk biztosan megvalósuló gondolatának lehetetlenségére még egy szempontból reámutassunk. Minthogy a hivatkozott «legmagasabb» tényezők szeme előtt az ország ügyvéd-, orvos-, tanár- stb. szükséglete lebeg, a hallgatóság korlátozásának megvalósításával lényegétől megfosztott egyetem szakfőiskola jelleget vesz. Már most az elhangzott vélemények szerint állami érdek parancsolja, hogy a szellemi proletariátust s ezzel a destrukcióra hajlamos elemek számát ne növeljük, hanem szabjuk meg az elhelyezkedésre számíthatók mennyiségét. Kétségtelen, hogy az így államilag diplomához segítettek közül az értékesebbek magánüzemekbe kerülnek s a selejtesebbek kerülnek a silányul dotált állami funkciók ellátására. Vajjon állami érdek kivánja-e azt, hogy az állami tisztviselők értékét mesterséges eszközökkel is csökkentsük, mikor az állam tekintélyének palástja, az egyetlen, ami azelőtt még kecsegtető lehetett, mai megtépettségében nem nagyon hívogató módon állja a versenyt a jobb megélhetést nyújtó alkalmazásokkal szemben. Úgy látszik, azért nincs szükség azonban a nagyobb kínálatot nyújtó korlátlan tanulási lehetőségre, mert az állami alkalmazás a jövőben bevallottan és kifejezetten családi körben elintézett dolog lesz. Komolyra véve a szót, a szakiskoláknak sincs szükségük a számbeli korlátozásra, mert az iskola nem elhelyező intézet, amely a képesítést nyújtó tudáson kívül még alkalmazást is szerez. A numerus claususnak, amennyiben már elvileg is teljesen helytelennek, céltalannak és szükségtelennek nem tartanánk, legföljebb a tehetségesek kiválogatása alapján volna némi jogosultsága, hogy ilyenformán