Auróra, 1921 (2. évfolyam, 1-2. szám)

1921-01-15 / 1. szám

kifejezett lelki energia mértékéhez, a bűnösséghez arányosul. Ennek elle­nére az a higgadt, tárgyilagos reakció, amelyet ma a közösség érdekeit sértő cselekmények ellen alkalmazott állami büntetés alakjában ismerünk, mindvégig megőrzi és híven tükrözi eredetének ősi jellemvonását, a bosz­­szút. Minden büntetés tartalmi lényege a megtorlás. Ha a megtorlás a modern büntetőjogi felfogás szerint csupán keret, amelyben az állam a bűntett ellen folytatott küzdelem gyakorlati céljait megvalósítja, mint aminő a kezdő gonosztevő elrettentése, a nevelésre szoruló ú. n. javítása stb., mégis az a tény, hogy a büntetés e céloktól eltekintve is szükség­szerűen alkalmazást nyer, utal a megtorlás történelmi és lélektani ere­detére. Igaz viszont, hogy a társadalmi öntudatból kiváltott bosszúnak, a megtorlásnak minden esetben van gyakorlati célja, t. i. az egyénileg sér­tettek bosszújának megelőzése. Szembeszökően bizonyítja a megtorlásnak fő szerepét a lynch justicia ott, ahol a társadalom szervezetlensége a megtorlásnak nem bír elég biztosan vagy gyorsan érvényt szerezni. Mégis az a tény, hogy a közmeggyőződés — igaz, hogy évezredes véres tapasz­talatok árán — tudatára ébredt a bosszú korlátozásában kifejezett cél­szerűségi gondolatnak, nyilván a bosszú hasznossága ellen szól. Eredetében a bosszú mentes minden erkölcsi értékítélettől. Wester­­marck az erkölcsi eszmék keletkezéséről és fejlődéséről szóló monumen­tális munkájában meggyőzően bizonyítja, hogy a bosszú az állatok vé­delmi reflexmozgásából fejlődött. De az erkölcsi rosszulás ép úgy, mint az attól mentes bosszú a fájdalom okozója ellen irányul, noha gyakran mindkettő ártatlanok ellen fordul, akiknek semmi részük nem volt a bosszút kiváltó magatartásban. Ennek a jelenségnek legvilágosabb kifeje­zője a kollektív felelősség, amely a vérbosszú némely alakjában meg­nyilvánul, sőt néha még a büntetés sem azt éri, aki a cselekményt elkö­vette. Évszázadokon át magától értetődőnek tekintették, hogy ha valaki bűncselekményt követett el, azért szenvednie kell. Sőt az emberek milliói még ma is így tudják és a jogászok ama része, amely gondolkodás nélkül behódol a hagyománynak, a megtorlást, mint a bosszú kifejezőjét, jóváhagyó szankcióval veszi tudomásul. De az emberiség becsületére mondva már Plato és Aristoteles óta akadtak gondolkodók, akik a meg­torlást csupán azért, mert fájdalmat fájdalommal viszonoz, nem tartották igazságosnak, Grotius és Hobbes óta pedig mindinkább uralomra jutott a gondolat, hogy a megtorlást csak a társadalom védelmének szüksége teszi jogosulttá és ma már a büntetés eszményét Guyán formulájával abban látjuk, amely a társadalom maximális védelmét az egyéni szen­vedés minimumával éri el. Ez a fejlődés, amely a büntetés fogalmában mindinkább elhalványí­totta a bosszú eredeti képzetét, csupán gyakorlati megvalósítása annak az etnikai túlkövetelésnek, amely a kultúrnépek erkölcseinek fejlődésében évezredek óta tükröződik. Már a budhista Dhammapada tanítja, hogy a gyűlölet nem szűnik meg gyűlölettel, a gyűlöletet csak a szeretet szün­teti meg: ez régi szabály» sőt erről tanúskodik az O-testamentom (Leviti­cus XIX. 17.), a Korán (III. 125.) csakúgy, mint Jézus legnemesebb szavai : «Szeressétek ellenségeteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót !

Next