Autó-Motor, 1953. január-június (6. évfolyam 1-12. szám)
1953-01-01 / 1. szám
(Ötvös )József megtanult látni Ötvös József, az V. Autójavító dolgozója azt a nagyméretű gipszmodellt nézegeti, amely a vállalat már elkészült és a jövőben készítendő épületeit ábrázolja. — Befejeztük az ötvenkettes évét s ilyenkor, az új év kezdetén nem árt, ha számadást csinál az ember — gondolja magában. Boldogan ismeri fel a gipszmakett épületei között a nagycsarnokot, a kazánházat. Ez a jelen. De azt is mondhatjuk: a múlt. S a jövő: a hatalmas irodaépület, a szociális intézmények, a különböző új üzemrészek. — Ezért kell most dolgoznunk — állapítja meg —, mert hiszen a mi munkánk, az én munkám is hozzájárul mindehhez. Mi is fejlődünk és az üzem is, mert 1950- ben, amikor idekerültem, még... De hirtelen abbahagyja a gondolatot. — Sokkal előbb kezdődött — szögezi le. — Amikor 1932-ben apám autószerelőtanoncnak adott Aradon. Akkor, ott kezdték edzeni életemet, mint a nyersvasat a tűzben. Eszébe jutnak az előre kiosztott pofonok a segéd úrtól, csak azért, hogy jaj, el ne rontsa a munkát. A nélkülözések, az éhezés, mert apja, a molnársegéd inkább volt munka nélkül, mint dologban. Milyen lelkesedve tanult volna, de a segédek ilyenkor a fejéhez vágták: „Azt csináld, amit mondunk, ne dugd mindig az orrod más munkájába." Inasévek, majd segéd lett. Az aradi autóbusztársasághoz került. Cudar élet volt. — Télen-nyáron a szabadban dolgoztunk. 1939-ben behívtak katonának, de nem mentem. Magyarországra szöktem. Battonyánál elfogtak a csendőrök s a megfigyelőtáborból másfél hónap után kerültem ki. Mezei munkára álltam be, de nem soká maradtam. Nekem a kalapács kellett, nem a kasza. Budapestre 41-ben kerültem, a XIII. kerületi Fejes Jenő autójavító üzembe. Évekig nyitott színben dolgoztunk. Tovább ütötték a vasat, az életemet, pedig már kemény volt s időnként vissza is ütött. — Felszabadulás. Másnap már felkerestem Schmölk bácsit s elmentünk Szabóért és Halász Sándorért. Gyerünk az üzembe, határoztuk el. Amit lehetett, rendbehoztunk, a szerszámokat összeszedtük, kezdődött a munka. A gazdának se híre, se hamva nem volt. Szovjet katonákkal jártuk az utcákat és szedtük öszsze a használható autóalkatrészeket. Segítségükkel három autót adtunk át a Debrecenből megjött kormánynak. Két teherautót és egy személygépkocsit meg a honvédségnek. Később megjött a főnök és átvette az üzemet. — 1950-ben megszűnt a vállalat s én az V. Javítóhoz mentem. Egy hónapig a Zichy Jenő utcában dolgoztam, majd utána ide, a Csata-utcai telepre kerültem. Ahogy beléptem a kapun — s ötvös József most a fehéren csillogó épületek mögött látja a múltat — az udvaron romokat láttam. Egyetlen csarnokrész volt csak ép, az is rogyadozó tetővel. Itt gyűjtötték az alkatrészeket, roncsokat. Az egész valami hatalmas ócskavastelep benyomását keltette, összesen hatan voltunk, bizony nagyon reménytelenül néztünk körül. Hol is kezdjük? Még fokozta a zűrzavart, hogy egymásután hozták be a roncskocsikat, amelyeket az akkori telepvezető azzal az indokkal szedett szét, hogy úgy sincs más munkánk. A sáros udvaron kezdtük bontani a kocsikat, gyűltek az alkatrészek. Hetvenöt kocsi, hetvenöt különböző márka s ki tudja, hány alkatrész.És mennyi került ebből a sárba, betaposva a ledöntött falrészek alá! De nem kevés azoknak az alkatrészeknek a száma sem, amely az udvarról tűnt el. Kevesen is voltunk, hisz úgy beszéltek rólunk, a 42. számú Csata utcai telepről, hogy „a büntetőtábor". — Kereseti lehetőség alig volt, mert nem tudtunk felmutatni érdemes munkát. Alkatrészt nem kaptunk, a rengeteg különböző típusú kocsi miatt. Az a hír járta, hogy a vállalatot megszüntetik, mert nem tud termelni, csak terhére van az államnak. — S új vezetők jöttek, kommunisták. Megszervezték a munkát. Először rendet csinálni, a telepet megtisztítani, az alkatrészeket kiválogatni s a felhasználható kocsiknál megállapítani az alkatrészhiányt: ez volt ez feladat. — Mi, régiek, összefogtunk. Megmutatjuk, hogy lesz itt termelés. Herzkó István lakatos, Zsilinszki József hegesztő, Bizsovszki bácsi, a 70 éves szerelő és a három Millner-testvér, meg én kezdtünk hozzá. É S egy hónap múlva kigördült az első teherautó a telep kapuján. Az volt ráírva: „A megyeri Vörös Csillag Termelő Szövetkezetnek." Gépeket kaptunk és már elkezdtünk magunk is gyártani alkatrészeket. Kitartottunk a „büntetőtábor"-ban. " 1951 végén aztán megkaptuk az új csarnokot, a gépműhelyt s egymásután mosdót, öltözőt. Persze, van, akinek ez sem elég, aki csak a még mindig hiányzó dolgokat reklamálja és nem veszi tudomásul, hogy semmi sem tárulhat egyszerre elénk, mint egy „terülj-asztalka". Pedig megváltozott máris körülöttünk az élet , s akik látni akartak, azok nap mint nap láthatták a fejlődést. A mennyiségről már áttértünk a minőségi munka megkövetelésére és felállítottuk a minőségi ellenőrző csoportot. Én is odakerültem. MEO-s lettem. És 1952 harmadik negyedévében felkerült az élüzem-csillag a vállalat kapujára. Fejlődött és épült az üzem s vele együtt fejlődtek az emberek. Most sok fiatal jön az üzembe, nekik már könnyebb és egyre könnyebb lesz. Csak meg kell tanítani őket látni, ötvös József is segít nekik. Pór Ibolya