Autó-Motor, 1965. július-december (18. évfolyam 13-24. szám)
1965-07-06 / 13. szám
A ÁRVÍZVÉDELEM! — 1965. június 19—20., Mohács — városban ostromállapot van. A főtéren a készenléti és a javításban álló kocsik százai sorakoznak. Az embereken viharkabátok és gumicsizmák uniformisa. Ez egyformává teszi őket. Nem lehet megkülönböztetni, hogy ki a helybeli, s ki az, akit csupán a veszély elhárítására irányítottak ide. A főtérről az egyik utca a hajóállomáshoz vezet Egy ittrekedt áruszállító hajó úgy magaslik és terebélyesedik a móló felett, mintha az utcán állna. Mint valami hatalmas középület. Az utcákon kővel és homokzsákokkal színültig rakott teherautók és dömperek száguldanak a védővonalhoz, a Duna felé. A lázas tempónak most létjoga van. A tereken és az útkereszteződéseknél rendőrök és munkásőrök irányítanak. Az „Árvízvédelem!” felírású szállítóautók mindenütt szabad jelzésre, feltartóztatás nélkül haladhatnak. Az üresen és a teherrel robogó autók sehol sem keresztezhetik egymás útját. Előre kidolgozták ennek a különös forgalmi áramlásnak minden feltételét. Akárcsak egyetlen önkényeskedő gépkocsivezető egyetlen rossz kanyarodása jóvátehetetlenül hosszú időre elrekeszthetné a közlekedést a homokzsákokkal övezett, többségében egy járatnyomó úton. Egyfajta sajátos közösségi szellem és segítőkészség alakult ki most az árvízvédelmi gépkocsivezetők között. Mindnyájan — többségükben már hetek óta — el vannak szakítva a külvilágtól, a családjuktól, és egyformán veszélyben vannak. Érzik, bár nem beszélnek róla, hogy ennek a védelmi munkának ők most oszlopai. Emberemlékezet óta nem támadt még ilyen makacs kitartással a Duna. A folyam mentén húzódó városok, települések már hosszú hónapok óta állandóan riadt készültségben, vagy vízben állnak. Az újságok hasábjain — szinte megszoktuk már — a vastagbetűs főcím alatt az árvizekről szóló napi jelentések állnak. És ezek tartalma mind ez ideig többségében lehangoló, a legritkább esetben reményt keltő. És délen — mintegy kísértve a történelmi múltat — egy legújabb kori mohácsi vész ellen folyik a küzdelem. E sorok nyomdába adásakor jelent meg éppen a tudósítás arról, hogy a veszély nem csökkent: a Mohácsiszigetet teljesen, a várost pedig részlegesen ki kellett üríteni. A városban egy hirdetőoszlopról félig leszakított színházi plakátot lenget a szél. Mintha jelkép lenne ebben a városban most, és még valószínűleg jó ideig senki nem keres magának színházi élményeket. A főtéren, a készenléti autók sorfala mögött, tábori szerelőműhelyek szakemberei dolgoznak. A pécsi, a debreceni, a kaposvári, a kecskeméti Akövök küldték el ide legjobb szerelőiket. És szinte megfoghatatlan, hogyan tudják ezekben a rögtönzött műhelyekben a máskor és másutt oly roppant nélkülözött alkatrészeket, fődarabokat azonnal előteremteni. A sokszoros túlterhelés és a szinte járhatatlan utak miatt a rugók, féltengelyek, sebességváltók, kardánok tömegével törnek. És cserélődnek ... Lázas tempóval, de szervezetten és kapkodás nélkül megy minden. Tény, hogy éjt nappal téve veszik ki ebből a munkából részüket a szerelők is. Időközönként helikopter légcsavarja szántja a Duna felett az eget. Rádiós megfigyelők és vízügyi szakemberek fürkészik a félelmetesen duzzadó, terebélyesedő árterületet. A gáton terméskővel megrakott teherautó küszködik a sárral. Vezetőjének bőrét véresre dörzsölte a gyűrött, olajos munkaruha, amely nem került le testéről két vagy három napja. Lába szinte izzik már az átforrósodott motortérből sugárzó hőségtől, és beledagadt a cipőbe. Egész teste viszket a döbbenetesen elszaporodott szúnyogok maró csípésétől. Talán már láza is van. Lüktet a feje. Az álmatlanságtól vörös karikák táncolnak az ólomsúllyal le-leragadó szemhéja előtt. Kínozza a hőség, szemét égeti a vezetőfülkébe áramló kavargó por. Megrándult a térde, amikor a homokzsákokkal telített előző rakományát segített lepakolni, s most már dagadni kezd. Egész valóját a fájdalom és a fáradtság kínozva tölti el. De nem állhat meg. Tovább kell hajtani. Az éjszaka megint áradt a Duna. Több helyütt veszélyesen szivárog a hónapok óta ostromlott töltés, és buzgárok törnek fel városszerte. Vízzel elárasztott ház előtt keservesen zokogó kisgyermek rémülten kapaszkodik édesanyja ruhájába. Kis ingóságaikkal együtt elszállításukra kijelölt autó érkezését várják: megadóan és reményvesztetten... Íme, ezt éli át és látja a védelmi vonal mentén lépten-nyomon most a gépkocsivezető. Ezért nem lankadhat, ő is, mint sokan, tizenhat-tizennyolc órán át áll helyt egyhuzamban, napról napra. Ereje fogytán van, sokszor úgy érzi, tovább már egy percig sem bírja. És akkor a még jobban elesettekre vetül a tekintete. A látvány akaraterejét és munkabírását akkor újabb és újabb rendkívüli teljesítményre szorgalmazza. (És talán itt kell megjegyeznem: nem a valóságot riasztóbbá rémítő képek ezek. Egy napot és egy éjszakát töltöttem itt egy teherautó volánja mögött. De ez a rövidke idő is elég volt a reális élmények gyűjtésére.) A Duna mentén a Mohácsi-sziget a legnagyobb veszélyben van. Településeit is kíméletlenül makacs erővel támadja az ár. A parton menekülő családokkal teli autók A Mohácsi-szigetről sok helyütt tengelyig süppedő sárban mentik az embereket és Ingóságaikat az autókonvojok