Autó-Motor, 1968. július-december (21. évfolyam 13-24. szám)

1968-10-21 / 20. szám

Sikerült gumit vennünk, és most már megnyugodva moto­rozunk, folytatjuk utunkat völgyekben, zord hegyeken, fjor­­dok mentén, sziklákba vágott alagutakon. Boldogan haladunk dél felé, hiszen utunk felén és fő célján túl vagyunk. Egy kis öböl partmenti sziklatömbjének szélárnyékában, kis fenyvesben sátrazunk. Szomszédunk egy fiatal finn házaspár, másfél-kétéves kislányával. Integetve köszöntjük egymást. Reg­gel mosakodás, reggeli, csomagolás — és indulás —, azaz indul­nánk, de a kétségbeesés vesz rajtunk erőt, amikor észreveszem, hogy a hátsókerék abroncsa a szelepnél eltört és 5—6 mm-re eláll a másiktól. Szinte szólni sem tudunk a rémületről. Minden valószínűség szerint már az előző nap is legalább néhány km-t így motoroztunk. Természetesen a túlterhelt motornál ezt nehezen lehet észrevenni. Gyorsan leszerelünk. A finnek nézik, hogy mi történhetett velünk. Nemsokára meg is tudják. Odamegyek hozzájuk, hogy legyenek „testvéri” segítségre. Nehezen megértjük egymást, kérem, hogy vigyen be a leg­közelebbi faluba vagy oda, ahol hegeszteni tudnak. Nagyon készségesen gyújtja be a Morris Minor motorját — s porzik az út utánunk. Vagy 15 km-re egy autójavító műhelyt találunk. Vállalják a munkát, csak várjuk meg, amíg megreggeliznek. Egy órai idegölő várakozás után ,,No most már csinálhatjuk” — mondta a főnök, s hozzákezdett a tízperces munkához. Egyébként ki­tűnően felszerelt és gépesített műhely volt. Boldogan indulunk vissza a táborhely felé, ahol az asszonyok már izgatottan várnak. Feleségem azért, hogy tudunk-e tovább menni, a finn asszonyka pedig azért, mert nekik is sietős az útjuk. Gumiszerelés közben veszem észre, hogy még néhány repedés mutatkozik az abroncson — kár, hogy előbb nem vettük észre. Vajon meddig bírja majd? A legközelebbi falu­ban majd meg­javíttatjuk! — fogadkozunk. Addig is meghúzom a küllők csavarját, mert lazák, s elsőkeréknek teszem be, ott kisebb a terhelés. Óvatosan indulunk az autóknak megfelelő, de egy túlterhelt motorkerékpárnak igencsak rázós úton, tovább dőlnek. Magas hágón kapaszkodunk felfeslé­st nem ködben, de felhőben, hideg novemberi időnek felel meg most az időjárás. Eső nem esik, de mégis ázunk, a ránk csapódó párától nedves lesz a vihar­kabátunk. Végre lefelé visz az út, eloltom a lámpát is, most már nincs szükség rá. Félórás fjord-átkelés lassítja útunkat, Narviktól 160 km-re letáborozunk — még mindig messze északra a sark­körtől. Egy kis közjáték tette vidámmá az esténket. Világos volt még, mikor alkalmas táborhelyet találtunk az út mentén. Már egy sátor állt ott, de volt hely bőven, így nyugodtan álltunk be. Alighogy lepakolunk a motorról, egy férfi bújt elő a szomszéd sátorból. Megkérdem, hogy nem zavarjuk-e. Nem­­ volt a rövid válasz — csak nyugodtan táborozzunk, de mondjuk meg, hogy milyen nap van, s hogy reggel-e vagy este. Nagy volt a meglepetés, mikor mondtuk, hogy milyen nap van és főként az, hogy bizony este következik, készítheti a vacsorát. Nagyot nevettünk vele és feleségével együtt, mikor kiderült, hogy előző napon hosszú utat tettek meg kocsijukkal és az egész napot átaludták. A borús időben nem tudták meg­állapítani, hogy reggel 9 órát, vagy este kilencet mutat az órája. A házaspár, aki a saját hazájában nem tudta, „hánya­dika” van — norvég volt! Időnként gyanús hangok hallatszanak a sebességváltó felől. Mind gyakrabban. Az első benzinkútnál megállunk, a sebesség­váltóházat feltöltöm olajjal — és megszűnik a zaj. Magas fenn­síkon járunk, igazi lapp vidéken. Ugyanis a lappoknak csak kis része, mintegy 5—6 ezer él Finnországban, míg Norvégiában 25—30 ezer. Színes népviseletben — az utak mentén, az idegen­­forgalomra számítva — és jól számítva — élnek, prémeket, rénszarvas-agancsokat, népművészeti tárgyakat árulva. Nem egyet láttunk, aki Volvo kocsiját dugig megrakva ezekkel, dél felé tartott, hogy portékájával a városokat keresse fel. Narvikot, a második világháború idején híressé vált kikötőt érjük el. Modern nagyváros, kikötője télen sem fagy be, s ez tette fontossá a háború idején is. Ugyanis a svédországi Kiru­­nából — a világ egyik legnagyobb vasércbányájából — ebbe a kikötőbe szállítják vasúton az ércet, hogy a kohók tüzes gyom­rában svédacéllá váljon. Gyerekek az úton autók és motorok rendszámait jegyzik és gyűjtik. A benzinkútnál gyerekek rohannak meg, és a nemzeti­ségünket is kérdezik. A narviki gyerekek még ennél is telhe­tetlenebbek, ők már a címünket is felíratják. Ezek a gyere­kek . 1. jó, hogy az útlevelünket nem kérik! Az út szűk völgyben vezet, hatalmas sziklák mindenfelé. Egy hatalmas sziklatömb, lapját az út felé fordítja, mintha csak azt kínálná: Utazók! Ide írjátok a neveteket! És azok meg is teszik. Az óriási kőlapon mindenféle színű festékkel nevek és városok százai találhatók, s teszik színessé és barátságossá az egyébként zord helyet. Itt kidühöngheti magát mindenki, kedvére. Két kisleány még hosszú vaslétrát is hozott, hogy segítségünkre­­legyen. Kevés festékkel, kis helyre a mi nevünk is felkerült. Újabb fjord-átkelések lassítják le az amúgy is lassú tempón­kat, de azért haladunk. Jókedvűen énekelve, csodálatos vidé­ken járunk. Elérjük a sarkkör norvégiai vonalát. Ház — a szent idegenforgalom érdekében — s a sarkkört jelző kőosz­lopok. Egy angol házaspár robogóval, aránylag könnyű fel­szereléssel észak felé indul. Kérdezik, hogy milyenek az utak, az időjárás — nem akarjuk őket nagyon elkeseríteni. Végre elértük a norvég vasút északi végét. (A narviki vasút kelet—nyugati irányú!) Most már biztosabbnak érezzük ma­gunk alatt a talajt. Mintegy 1500 km-en keresztül olyan vidé­ken közlekedtünk, és éppen a legtávolabbi részen, ahol vasúti közlekedés nincsen. Tehát nagyon nehéz lett volna innen egy súlyosabb motorhibával hazakerülni. De végre is —­ sok-sok további élmény után — hazakerültünk. Nemcsak a túránk sikerült, hanem itthon is mindent rendben találtunk. Ez legalább olyan öröm volt, mint a sikeres NAGY ÉSZAKI TÚRA. Sokan szegezték nekünk a kérdést, idehaza és külföldön egyaránt: mi az alapfeltétele annak, hogy ilyen hosszú távú túrát sikerrel végrehajthassunk? Sok alapfeltétel van, de néhá­nyat érdemes felsorolni. 1. Reálisan számolni azzal, hogy mire vállalkozunk, azt fizi­kailag és idegileg bírjuk-e. 2. A résztvevők összeszokottsága olyan szükségesség, mint a csapatjátéknál az összjáték. 3. Műszakilag rendben levő jármű. 4. A jármű tökéletes műszaki ismerete, s az a készség, hogy az esetleges hibákat a magunk erejéből is ki tudjuk javítani — még kezdetleges eszközökkel is! 5. Tájékozódó képesség -t- térképpel vagy anélkül — még nagy forgalmú városokban is, menet közben. Ezeket a képességeket edzéssel, a rendszeres túrázással fej­leszthetjük. Igen alkalmasak erre a túramotoros klubok, szak­osztályok. Mi magunk is tagjai vagyunk a Budai Túramotoros Klubnak , és ennek keretén belül évente több ezer km utat teszünk meg, hogy hazánk sok szép vidékét és műemlékekben gazdag városait is megismerjük. Fáradtak voltunk-e ettől a nagy túrától? Igen. De ennek ellenére a 30 napos fárasztó út végén 3 nap alatt 1300 km-t motoroztunk. Ez azt bizonyítja, hogy azért még volt „tarta­lékunk”. Tapasztalatunk? Ne becsüljük le a magyar gyártmányú moto­rokat! Sajnáljuk, hogy már nem gyártják a jó kis Danuviát! De, ha újra gyártanák — lehetne 2 lóerővel erősebb?? Kívánságunk? Van — három is, mint a mesében. 1. Engedjék meg végre, hogy a kismotorok is vontathassanak utánfutót! 2. Több megértést és valóságos segítséget a hivatalos szervek­től a motoros turizmus iránt. Legalább annyi segítséget, ameny­­nyit az autósok kapnak a klubjukon keresztül. Nem telik mindenkinek autóra! 3. A Magyar Nemzeti Bank legközelebb is hallgassa meg a kérésünket! A túratervről majd mi gondoskodunk . . . BÚS ANTAL —BÚS ANTALN­É Hammerfest. A világ legészakibb fekvésű fővárosában ez az emlékoszlop szerepelt a­ pontként az 1819—59. években a nagy nemzetközi tudományos expedíciónál a Föld délkörének megmérése alkalmával. Ettől a ponttól a Fekete-tengerig mérték a délkör egy részének hosszát

Next