Autó-Motor, 1977. július-december (30. évfolyam 13-24. szám)
1977-07-06 / 13. szám
Akár itt a nyár Valamelyik nap egy fényképet mutattak nekem. Bár ne tették volna. Egy nyolcéves kisfiú összetört holtteste hevert az úttesten. Teherautó gázolta el. Az iskolából busszal ment haza, és ahogy a szemtanúk mesélték, az úttest másik oldalán levő srácoknak integetve az autóbusz mögül egyenesen a ZIL teherautó kerekei alá szaladt. Nagy, idézőjelbe tett „GY” betű, ezzel különböztetik meg a többitől a gyermekbaleseteket a közlekedésrendészeten. Áprilisban harminchat gyermekbaleset történt... A százados, aki a balesethelyszínelő rendőrök munkáját vezeti, úgymond „edzett ember”. Sok mindent látott, és mégis megrendülten beszél D. Gáborról és a többi szerencsétlenül járt kis társáról. — Uram! Még itt sincs a nyár! Mi lesz ennek a vége? — kérdezi tőlem, de minthogy én sem, úgy senki nem tudhatja előre, hogy mennyiszer teszi meg a robogó mentőautó az utat egy-egy baleset helyszíne és valamelyik gyermekkórház között, vagy hányszor kell majd a szomorú tényt megállapítani: a gyermek meghalt . . . Vagy talán mégis tehetünk értük valamit? Talán . . . talán azzal, hogy nem lesz még egy olyan eset, mikor az óvodás kisgyereket szülei egyedül engedik el a Róbert Károly körút forgatagában az óvodába. Mert nem érkezett meg oda soha . . . Talán akad Önök között, bocsánat miközöttünk olyasvalaki, aki hajlandó megfogni egy-egy kis srác kezét, és átvezetni az úttesten, nem pedig elismerő pillantással vagy vállvonogató közömbösséggel díjazza a kocsik között bemutatott életveszélyes mutatványt. Ugye, Önök is emlékeznek arra, amikor a halászbástyás kegyetlen gyilkosságra fény derült. Nos, akkor „iskolábajáró” csoportok alakultak, egy-egy szülő több kisgyermeket kísért el reggelente az iskola kapujához, s délután ugyanez történt. Félelem volt a szülőkben, hiszen a tettest akkor még nem fogták el és a rémhírek is gyorsan terjedtek. A veszélyhelyzetekre akkor gyorsan reagáltak a felnőttek . . . Azóta már a tettes megkapta büntetését, a szülők fellélegeztek, és a lányok, fiúk ismét egyedül sietnek reggelente az iskolába, délután pedig rohannak haza leckét csinálni, azután le a játszótérre focizni. Furcsa lenne most azt javasolnom, hogy minden egyes iskolába járó gyermeket várjanak meg a szülei, és kéz a kézben menjenek haza. Ez lehetetlen is. De figyeljünk a gyermekekre egy kicsit jobban: ön is, aki napközben járművet vezet. Ön is, tisztelt pedagógus, akinek a szülőkön kívül szintén feladata a helyes közlekedésre való nevelés, mert a veszélyhelyzet itt a közlekedésben nem múlt el, nem is fog soha . . . Megint csak a fénykép jut eszembe. Egy kisfiú hever az úttesten, iskolatáskája a kerekek alatt. Egy ember ül mellette a járda szélén, maga elé mered. Mondják, Ő volt a gyermek édesapja. Valaki elszaladt érte, és most itt ül a járdaszélen. Nyolcéves volt a kisfia. Ezeket a mondatokat — Bánki Árpád szavait — a Rádió „Szót kérek” műsorából ismerhetjük. Még akkor hangzottak el, amikor jogos volt úgy szólni: még nincs itt a nyár . . . Azóta már tart a nyári szünet is. A múlt évi vakációk idején nálunk mintegy tízezer gyermek, közülük háromezer kisdiák szenvedett közlekedési balesetet. .. Még jobban kell vigyázni az úttesten. És talán többet is kell foglalkoznunk a gyerekekkel. Ennek érdekében mi a következő oldalakon különböző tanulmányokból idézünk figyelemre méltó részleteket. "